Bagoly kapitány hajónaplója, csillagidő -314535.6. Régen volt már, hogy az űr végtelenjét járhattam egy bádogkaszniban; annak idején szinte havonta merülhettem el a kozmoszban, de most, napjainkban, egyre kevésbé divat ezt a szegmenst megcélozni. Nem is meglepő: ha az ember bepattan egy űrhajó pilótafülkéjébe, a mostanság oly divatos kétgombos irányítás egyszerűen megoldhatatlan; ahhoz, hogy a próbálkozó csak úgy tessék-lássék módon megtanuljon életben maradni odakint, gyakorlatilag több idő kell, mint végigirtani egymillió terroristát, vagy lejátszani egy-egy fociszezont. Igen, az űrhajózás nem csak egy szakma — sokkalta több annál: ez hivatás.
Új hajóm, a U.S.S. Owl sok-sok kihagyás után került az űrbe — nem is csoda, ha az első pár órában gyakorlatilag csak lebegtem és azon morfondíroztam, hogy vissza kellene térnem a Földre, és olyasmivel foglalkozni, amely nem ennyire bonyolult. Azonban nyakas ember vagyok; hosszú idő után újra megtanultam a gép irányítását, a görbületi hajtómű kezelésétől kezdve a pajzsokba való energia manuális betáplálásán keresztül a menet közben folyamatosan csökkenő antianyag folytonos utántöltéséig. Kész művészet jól irányítani ezt a bádogkasznit — de úgy érzem, lassan én leszek a kapitányok Mozartja.
Első alkalommal a U.S.S. Owl nem volt több, mint egy csoda — csoda, hogy egy ilyen hajó életben tudott maradni. Amint tehettem, felszereltem kétféle lézerágyúval, és bevitettem a hangárba pár torpedót, végül pedig, ha már úgyis dokkoltam egy bolygó körüli állomásra, megnéztem, milyen feladat hárulhat egy kapitányra manapság. Bár nem mondom, hogy az agyamat eldobtam a változatos feladatokon, azért bőven nem volt okom panaszra: egy elveszett objektum megtalálása, egy aszteroidamező megtisztítása, vagy éppenséggel rakomány áthelyezése egy idegen hajóra — mind és mind olyan küldetések, amelyeket bár már nem egyszer átéltem kapitányságom alatt, mégis, jó volt őket újra végrehajtani.
Bár az űr állítólag monoton, a U.S.S. Owl fedélzetén ezt hála az égnek nem sikerült felfedeznem. Hajómmal aszteroidamezők között cikáztam, ionviharok által sújtott, villámokkal szabdalt szektorokon vághattam keresztül, vagy éppenséggel a legkülönbözőbb légköri viszonyokkal terhelt bolygókra szállhattam alá. Igen, mostani otthonom képes belépni a különböző planéták légterébe, hogy ott lent aztán bedokkoljon egy város közepén levő leszállópályára, és felszereléshez jusson, vagy éppenséggel új küldetéseket szerezzen.
A U.S.S. Owl a kalandozások során számtalan fejlesztésen átesett — azonban, ellentétben a régi divattal, itt alapjaiban véve sohasem tudtam lecserélni. Amint egy állomáson tartózkodtam és volt rá elég kreditem, az alkatrészeit cserélgethettem — de olyan részletességgel, amilyennel én még nem találkoztam eddig. Minden hajótestnek, amelyet árulnak ilyen helyeken, van egy fix fejlesztési pontja, ebből vonódik le az új motor, a páncélzat, a rakodótér, valamint (többek között) az antianyagtartály követelménye is. Ha ne adj isten, kifogytam a pontokból, nem történt semmi gond: a hajótestet is lecseréltem egy nagyobbra, komplexebbre. Végül pedig, az összes felhelyezett alkatrészt csúszkák segítségével testre szabhattam, így alkotva egyedi és különleges hajót. Bevallom, ez a módszer nekem tetszett; régebben rossz érzés volt megválni a kasznitól csak azért, mert elévült, most már végig kitart mellettem, még ha a végére már nem is lehet ráismerni a kezdeti modellre.
Természetesen az űrben sem fenékig tejfel az élet. Miután az univerzumba való belépés jogát alig 25 dollárért lehetett megvásárolni, az embernek toleránsnak kell lennie a dolgokkal kapcsolatban; régen volt már az, amikor fejlesztők tucatjai dolgoztak azon, hogy az ember teljes áron juthasson ki a világűrbe — itt kis költségvetésből oldotta meg egy lelkes, ám apró brigád. A látvány, ami odakint az ember szeme elé tárul, enyhén szólva is elavult, emellett pedig az egész elbírt volna pár tucat másfajta küldetést és egy nagyobb volumenű többszereplős összecsapást. Bár lehetőségünk van más kapitányokkal együtt kalandozni, ez kimerül abban, hogy ugyan azt csináljuk, amit egyedül, csak a külső szektorokban; a retorziók hiányából adódóan mindenki egymásra vadászik, gyakran olyan gépszörnyekkel, amelyeknek létrehozásához több hónapra lehetett szükség.
Lehet, hogy az evochroni űrben való repkedés a költségvetésnek köszönhetően csupán rétegek szórakoztatása, de kapitányként bevallom, hogy az összetett szimulációnak köszönhetően nem is tudom, mikor szórakoztam utoljára ilyen jól. Talán közel húsz esztendeje, amikor gyanútlan zöldfülűként beírtam: „type load elite”...
Új hajóm, a U.S.S. Owl sok-sok kihagyás után került az űrbe — nem is csoda, ha az első pár órában gyakorlatilag csak lebegtem és azon morfondíroztam, hogy vissza kellene térnem a Földre, és olyasmivel foglalkozni, amely nem ennyire bonyolult. Azonban nyakas ember vagyok; hosszú idő után újra megtanultam a gép irányítását, a görbületi hajtómű kezelésétől kezdve a pajzsokba való energia manuális betáplálásán keresztül a menet közben folyamatosan csökkenő antianyag folytonos utántöltéséig. Kész művészet jól irányítani ezt a bádogkasznit — de úgy érzem, lassan én leszek a kapitányok Mozartja.
Bár az űr állítólag monoton, a U.S.S. Owl fedélzetén ezt hála az égnek nem sikerült felfedeznem. Hajómmal aszteroidamezők között cikáztam, ionviharok által sújtott, villámokkal szabdalt szektorokon vághattam keresztül, vagy éppenséggel a legkülönbözőbb légköri viszonyokkal terhelt bolygókra szállhattam alá. Igen, mostani otthonom képes belépni a különböző planéták légterébe, hogy ott lent aztán bedokkoljon egy város közepén levő leszállópályára, és felszereléshez jusson, vagy éppenséggel új küldetéseket szerezzen.
A U.S.S. Owl a kalandozások során számtalan fejlesztésen átesett — azonban, ellentétben a régi divattal, itt alapjaiban véve sohasem tudtam lecserélni. Amint egy állomáson tartózkodtam és volt rá elég kreditem, az alkatrészeit cserélgethettem — de olyan részletességgel, amilyennel én még nem találkoztam eddig. Minden hajótestnek, amelyet árulnak ilyen helyeken, van egy fix fejlesztési pontja, ebből vonódik le az új motor, a páncélzat, a rakodótér, valamint (többek között) az antianyagtartály követelménye is. Ha ne adj isten, kifogytam a pontokból, nem történt semmi gond: a hajótestet is lecseréltem egy nagyobbra, komplexebbre. Végül pedig, az összes felhelyezett alkatrészt csúszkák segítségével testre szabhattam, így alkotva egyedi és különleges hajót. Bevallom, ez a módszer nekem tetszett; régebben rossz érzés volt megválni a kasznitól csak azért, mert elévült, most már végig kitart mellettem, még ha a végére már nem is lehet ráismerni a kezdeti modellre.
Természetesen az űrben sem fenékig tejfel az élet. Miután az univerzumba való belépés jogát alig 25 dollárért lehetett megvásárolni, az embernek toleránsnak kell lennie a dolgokkal kapcsolatban; régen volt már az, amikor fejlesztők tucatjai dolgoztak azon, hogy az ember teljes áron juthasson ki a világűrbe — itt kis költségvetésből oldotta meg egy lelkes, ám apró brigád. A látvány, ami odakint az ember szeme elé tárul, enyhén szólva is elavult, emellett pedig az egész elbírt volna pár tucat másfajta küldetést és egy nagyobb volumenű többszereplős összecsapást. Bár lehetőségünk van más kapitányokkal együtt kalandozni, ez kimerül abban, hogy ugyan azt csináljuk, amit egyedül, csak a külső szektorokban; a retorziók hiányából adódóan mindenki egymásra vadászik, gyakran olyan gépszörnyekkel, amelyeknek létrehozásához több hónapra lehetett szükség.
Lehet, hogy az evochroni űrben való repkedés a költségvetésnek köszönhetően csupán rétegek szórakoztatása, de kapitányként bevallom, hogy az összetett szimulációnak köszönhetően nem is tudom, mikor szórakoztam utoljára ilyen jól. Talán közel húsz esztendeje, amikor gyanútlan zöldfülűként beírtam: „type load elite”...
