A korábbi EA Sports MMA nevet gyorsan dobta a cég, és 2014-ben tető alá hozta az első EA Sports UFC-játékot, ami a kiadó egyéb sportjátékai alatt futó Ignite Engine debütálása ellenére vegyes fogadtatásra talált: a prezentációt szinte mindenki méltatta, ám a játékmenetet könnyen két vállra fektették a kritikusok. A kiadónak azonban mindez nem szegte kedvét: úgy döntött, nem hagyja parlagon a Ronda Rousey-hoz vagy Conor McGregorhoz hasonló sztárokkal egyre népszerűbbé váló sportágat, így idén megjelenhetett a konzolos EA Sports UFC 2. A kérdés már csak az, hogy sikerül-e az első rész hibáit kiköszörülni a folytatással.
Beindul a cséphadaró
Nos, a válasz egyértelműen igen, és bár az UFC 2 minden tekintetben felülmúlja elődjét, azért mégsem sikerült tökéletesre. A látványvilág most is lenyűgöző, az NBA 2K16-t leszámítva nem találni olyan sportjátékot, aminek főszereplőit ennyire valósághűen alkották volna meg pixelekből, McGregornak tán még a szakálla szőrszálai is hasonlóan pöndörödnek a valóságban. Az animációk szintén remekek. Bár akadnak furcsa, természetellenes mozdulatok, és fel-felszalad a szemöldökünk egy-egy látszólag levegőt érő, ám mégis romboló erejű ütés láttán, ezen könnyen túlteszi magát az ember. Főként, mert a játékmenet sokkal komplexebb, szimulátorszerűbb lett. Példának okáért a védekezést egy helyett már két gombbal kell megoldanunk, a vadonatúj Knockout Physics rendszer pazar és roppant látványos kiütéseket produkál, a sérülések sokkal realisztikusabbak (már a karok is külön sebződnek), az egyes harcművészeti stílusok remekül érvényesülnek, a feszítések és fojtások végrehajtását pedig sikerült ésszerű rendszerbe foglalni.
Mindezekből érződhet, hogy az UFC 2 nem éppen a kezdő bunyósok programja. Ahhoz, hogy mindent kontrolláljunk a nyolcszögű harctéren, alaposan ki kell tanulni az irányítás fortélyait a minijátékszerű Skill Challenge-ek és a szabad gyakorlómód sűrű látogatásával. Főként a már említett, a jobb analóg karhoz kötött földharc igényel türelmet, és bár tényleg precíz a megoldás, a mechanikáján azért még volna mit dolgozni.
Laposra vert újdonságok
Ahogyan a program gerincét képező karriermódon is. Bár több szempontból előrelépett, még mindig nem keveredett ki a karakterünk képességeit fejlesztő edzőtáborok és tétmeccsek monoton körforgásából. Szerencsére akad más elfoglaltság is, például a FIFA-szériából kölcsönvett, kártyapakli nyitogatós Ultimate Team opció. Itt a csapatsportokhoz képest szerényebb karakterfelhozatal miatt nem harcosokat kapunk az akár valódi pénzért is megváltható csomagokban, hanem új harcstílusokat, mozdulatokat és boostokat az általunk megalkotott ötfős UFC-csapat tagjai számára, hogy aztán összemérhessük erőnket a többi online játékossal vagy a géppel. Az opció jól átgondolt, megszerezhető sztárok híján mégis kicsit unalmassá válik a paklinyitogatás. Nem úgy, mint a friss Knockout-mód, ami az egyik legszórakoztatóbb része a játéknak. Ebben főként egy haverral érdemes összecsapni, hiszen arra megy ki az egész, hogy ki bírja előbb padlóra küldeni a másik minimális életerővel bíró harcosát néhány pusztító ütés bevitelével. A jutalom minden esetben egy-egy brutálisan látványos K.O. lesz.
Rengeteg munka és tekintélyes mennyiségű tartalom van hát az UFC 2-ben, két ponton azonban elvérzik. Egyfelől képtelen visszaadni az MMA igazi varázsát, váratlanságát, meglepetésszerű történéseit, ezért egy kicsit mechanikusnak, lélektelennek tűnik a program. Másrészt ez a fajta kiszámíthatóság a játékmódokra is igaz: bár sokfélék és összetettek, monoton módon dolgozzák fel a sportágat, így inkább a keményvonalas rajongók fogják élvezni az UFC 2-t. De ők nagyon.
