Ha még emlékszel a Dragon Ballra, mi több, rajongtál érte, akkor van egy rossz és egy még rosszabb hírem. A rossz hír az, hogy legalább olyan öreg vagy, mint én. A még rosszabb pedig, hogy aligha találhatsz olyan játékot, amiben a bunyós anime (vagy manga, bár utóbbit nálunk nem annyira fogyasztotta a közönség) látszólag félisteni alapanyagát megfelelően gondoznák. Így geek-szíved megdobogtatójaként maradnak a sorozatok, a képregények és a filmek, na meg a sok gyűjthető merchandise-szemét, már ha valaki szereti a fröccsöntött Son Gokukat. Utoljára talán a Budokai-sorozat tudott tűrhető minőségű virtuális adaptációkat felvonultatni a kettővel ezelőtti konzolgeneráción (laza tíz éve – ugye, hogy öreg vagy!), és bár a Dragon Ball Z: Battle of Z első képeit látva még bizakodtunk, sajnos a játékkal töltött órák után inkább azt kívántuk, bár Trunks szeletelne fel bennünket, az legalább rövid ideig tartana.
Kámehá-nem!
Ha van pozitívuma a Battle of Z-nek, akkor az a tartalma. A játék lemeze nemcsak a verekedős címek kötelező kellékeként számon tartott többjátékos módot tartalmazza, de kapunk egy kampányt is, melynek küldetéseit egyedül, vagy akár a haverokkal karöltve is teljesíthetjük. A „sztori” nagy vonalakban követi a Dragon Ball Z animét, de mivel nincs narratíva, az alapanyag ismerete nélkül teljesen értelmetlennek tűnhet az egész. A missziók három oszlopba sorolhatók: az első a főszálat követi, a második a rosszfiúk szemszögéből dolgozza fel az eseményeket, a harmadik pedig felejthető mellékküldetéseket tartalmaz. A Battle of Z közös játékra lett szabva: nemcsak egy karaktert irányíthatunk, hanem egy négyfős csapatot, ha úgy tetszik, partit, melynek tagjai egyénileg fejlődnek a csaták során. Minél magasabb szinten áll egy karakter, annál erősebb, sőt, a Battle of Z tele van feloldható képességkártyákkal és felszerelésekkel, amikkel elméletileg testre szabhatjuk a szereplőket. Még a karakterek ruhája is átfesthető, nekem így lett tetőtől talpig rózsaszínbe bugyolált Ifjú Sátánom. A papíron jónak tűnő elmélet azonban köszönőviszonyban sincs a gyakorlattal. A karakterek fejlesztése abban a pillanatban értelmét veszti, amikor kioldunk egy, az aktuális hősöknél erősebb szereplőt. Son Gohán például Buuhoz képest határozottan gyenge statisztikákkal rendelkezik, és ezen a világ összes kristálygömbje sem tud segíteni.
Dermesztő
Ez egyébként nem lenne baj, ha a Battle of Z egy akció-kalandjáték vagy RPG lenne. Csakhogy itt egy olyan 3D-s bunyós programról van szó, amit csak nagyon lágyan suhintott meg az említett műfajok szele. A játékmechanika ősrégi recept szerint működik; jut egy gomb az ütésre, egy a védekezésre, egy pedig a lövésre – igen, a Dragon Ball univerzum harcosai sugárnyalábokat is képesek lőni a tenyerükből. Minden szereplőnek van egy speciális támadása, amit a sugárnyaláb és a mezei pofon kombinációja hoz elő, és ami sok esetben egyszerűen haszontalan, mert sokkal egyszerűbb odaröppenni az ellenfélhez, és addig nyomkodni az ütésgombot, míg van szufla a fickóban. Bonyolult kombók vagy összetett mozdulatok nincsenek, a védekezés pedig ugyanúgy felesleges, mint a speckó támadások. A minimális taktikázást sem igénylő verekedések miatt a játék hamar monoton gombnyomkodássá silányul, amihez középszerű grafika, önismétlő zene és borzasztóan amatőr kamerakezelés párosul. Természetesen, ha élő személyekkel játszunk együtt, valamivel könnyebb elviselni a program gyengeségeit, főleg annak köszönhetően, hogy a karakterek négyféle szerepben tetszeleghetnek, azaz csak-csak össze lehet hozni valamiféle stratégiát, ha másért nem, hát a pályavégi értékelések feltornászása érdekében. Amennyiben viszont egyedül vágunk neki a kampánynak (ahogy én is tettem), a mesterséges intelligencia által irányított csapattagjaink csak arra lesznek jók, hogy az ellenfeleknél is jobban hátráltassanak bennünket.
Zseniális, de csak a Teknős
Az egyjátékos mód nagyjából 10 óra hosszú, és ha végzünk vele, akkor jó eséllyel soha többé nem akarjuk majd látni a Battle of Z-t. Pedig a játék az összes fontos és kevésbé fontos szereplőt felvonultatja, így bárkit megszemélyesíthetünk Raditztól Whisig. Sajnos lokális multiplayer nincs, az online rendszer pedig annyira laggol, hogy a régi rajzfilm emlékei mellett az 56k-s betárcsázós modem emlékei is fel-feltörtek játék közben. Hogy a tartalom mellett más pozitívumot is említsünk, a játékmódok teljesen rendben vannak, nekem különösen a kristálygömb-keresgélős meccsek jöttek be. Az irányítás és a harcrendszer sajnos a multiban sem lesz jobb, de ott legalább jobban átjön a hangulat az emberi ellenfeleknek köszönhetően. Kár, hogy mindez nem sokat dob az összképen: a Battle of Z egy középszerű, kidolgozatlan és felesleges ötletekkel teletűzdelt játék, amit csak az igazi Dragon Ball rajongóknak merünk ajánlani. Nekik is csak akkor, ha nem féltik a szívüket a sok izgalomtól, hisz ebben a korban már, ugye…
