Nem hinném, hogy a túltelítettség akárcsak távolról megközelítené azt az érzést, amit jelenleg a zombis játékok váltanak ki belőlem. Már durván fél éve is azt vallottam a horror iránti rajongásom ellenére, hogy ha az elkövetkező pár év során egyetlen új zombis játék sem kerülne elém (talán az új Resident Evilt és State of Decayt leszámítva), egy pillanatnyi hiányérzetem sem lesz. Így sejthetitek, milyen magasra felnyomott ingerküszöböt kellett megugrania a Dead Age 2-nek, amikor a tavasz elejére felgyülemlett, egészen brutális játékdömping során végül elém került.
Ha azt hiszed, ide elég a fejlövés és a pajszer, tévedsz!
Mentségére szóljon, a Dead Age nem akármilyen széria. A műfaj rajongói már az első részt is egy indie gyöngyszemként emlegették, melyet eredeti megjelenésekor méltatlanul került el a megérdemelt reflektorfény, a második rész kapcsán pedig nem tagadom, már az is ígéretes volt, amit az Early Access-változatban láttam. A játék alapkoncepciója, hogy gyakorlatilag fogta az első State of Decay-ben is próbálgatott élethűbb zombis túlélés ötletét, az erősen limitált nyersanyagokkal, megvédendő bázissal, hangulatuktól függően akár használhatatlanná váló csapattársakkal és nyílt világgal, majd a harcrendszerét lecserélte a körökre osztott, JRPG-ket idéző összecsapásokra, a nyílt világú felfedezést szabad barangolás helyett a térkép különböző pontjai közötti ingázásra, végül pedig mindezt nyakon öntötte olyan komoly nehézségi szinttel, annyi különböző random eseménnyel, melynek hála vérbeli roguelitehoz méltóan leginkább saját kárunkon tanulhatjuk meg, hogy is kell pontosan túlélni ebben a kegyetlen világban. Az olyan apróságokról nem is beszélve, minthogy miért borzalmasan rossz ötlet este őrség állítása nélkül nyugovóra térni bázisunkon, miért kell egyes küldetéseket ignorálni az általuk nyújtott kihívás kontra jutalom szintje miatt, miért kell módszert találni az élelem és ivóvíz gyors utánpótlására, illetve miért fontos minél több közeli táborral minél jobb kapcsolatot kialakítani még a játék elején.
Szerencsére az elhalálozás és bázisunk elbukása sem a vég, ugyanis roguelitehoz híven az aktuális próbálkozásunk során elért eredményekért cserébe a következő próba indításakor a teljesítményünknek megfelelő mennyiségű pontot oszthatunk szét, hogy következő alkalommal jobb esélyekkel, kellemes bónuszokkal, illetve egy jóval harcedzettebb, túlélésre készebb karakterrel vágjunk neki a kalandnak. Az egyes frakciókkal ápolt kapcsolatok, az események és fordulópontok során meghozott döntések pedig még a játék konkrét befejezését is meghatározhatják, így még ha sikeresen el is jutottatok a fináléig, bőven megéri akár többször nekifutni a végigjátszásnak.
Kemény túlélőtréning
Elhalálozni pedig a játék elején még garantáltan el fogtok, hacsak nem toltátok végig az Early Accesst vagy vagytok az első rész veteránjai. Kevés játék éreztette velem azt a szintű információtúltengést, mint a Dead Age 2, és ha szigorú vagyok, talán ezt hoznám fel legnagyobb negatívumaként is a 2012-es, 2013-as, B kategóriás játékokat idéző grafika mellett. Ugyan a játék az intro során nagyon előzékenyen összeszedi a bázisunk menedzselésével, a körökre osztott harcrendszerrel és a környéken tett portyázással kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat és információkat, ez sajnos édeskevésnek érződik ahhoz, hogy rögtön el is sajátítsam mindet. Túlzások nélkül kellett legalább bő két óra, hogy elkezdjem magam elég magabiztosnak érezni, és a játék még így is képes volt kizökkenteni, amikor folyamatosan dobálta a nyakamba az olyan random generált eseményeket, mint az éjszaka a bázisomon ütő portyázók, esetleg a távolban felbukkant zombihorda, melynek ritkítására, gyengítésére minden erőmmel rá kellett feküdnöm, mielőtt elérné táborhelyemet.
Az utóbbi időben nem igazán volt olyan játék, melyben ennyire hálás lettem volna a fejlesztőknek azért, hogy egy Casual módot is biztosítottak a gyakorláshoz, a játék kiismeréséhez, mert az első nekifutások során már a Normal mód is olyan mértékben letaglózó, hogy nem lepne meg, ha egyesek kedvét egyből képes lenne elvenni a további próbálkozásoktól. Ugyanakkor elérni azt a pontot, amikor már stabil rotációban tudtam pótolni a legfontosabb nyersanyagokat, bevédeni a bázist, szedett-vedett túlélőim pedig harcedzett zombivadászokká (vagy mesteri kertészekké és kézművesekké) váltak, egészen felemelő és zseniális élmény (még akkor is, ha ez időről időre elég repetitív grindolással/farmolással járt).
Így ugyan az első pár óra és a betanulás elég rázós lehet, de ha kiismeritek a játékmechanikákat, ráéreztek mind a harcrendszer, mind a bázismenedzselés ízére, a Dead Age 2 az egyik legkomplexebb, legszórakoztatóbb zombis túlélőjáték lehet, amivel mostanában találkozhattatok, ráadásul még az ára is egészen baráti.
