Talán vannak néhányan az olvasóink között, aki elég vének ahhoz, hogy ismerjék az Elite-et, az ős-klasszikus kereskedős űrszimulátort. Ugyan a nyolcvanas évek fapados vektorgrafikája elég megmosolyogtató volt, legfontosabb az volt, hogy a játékosok fantáziája pótolta a lyukakat, páratlan élményt generálva ezzel. Talán a Privateer volt az egyetlen olyan játék az elmúlt két évtizedben az Elite által megalapozott műfajban, amit igazán jónak titulált mind a szakma, mind a játékos társadalom (a folyatások, a Frontier és First Encounters sem volt képes felnőni az Elite-hez). Néhány éve a Freelancer (Chris Roberts, egykori Origin-vezér, Privateer- és Wing Commander-alkotó műve) durrant nagyot a stílusban, azóta síri csend, amit csak néha tört meg az X-sorozat valamelyik (elég harmatos) része. Most pedig, a semmiből előtörve a Darkstar One érkezik, és mindent elkövet annak érdekében, hogy megragadja a játékosok fantáziáját. Lássuk, sikerülhet-e neki...
Őszintén bevalljuk (még Hancu is bevallotta, ami nagy szó!) pár hónappal ezelőttig nemigen hallottunk a Darkstar One-ról az égvilágon semmit. Ez nem azt jelenti, hogy rövid idő alatt barkácsolták volna össze a játékot, sőt pont azért meglepő a dolog számunkra, mert igen emberesen elkészített, nem sufnituning-játékról van szó, megfelelően polírozott tálalásban. Úgy tűnik, a marketing nem állt a helyzet magaslatán, hiszen német nyelvterületen kívül egyáltalán nem terjesztették az igét a játékkal kapcsolatban.
A játék maga meglehetősen masszív videóbetétekkel indul, melyből rögtön megtudhatják az izgalmi állapotban lévő játékosok, mi fán terem a rossz színészi játék. Szerencsére a színészi játék alatt csak a pocsék szinkronhangokat kell érteni ezúttal, az animációk nem annyira rosszak, sőt. Nem várnak sokat a készítők, rögtön beledobják a mélyvízbe a főhőst, Kayront. Történt ugyanis, hogy valahol egy messzi-messzi galaxisban gonosz ellenséges faj (név szerint a Thuli civilizáció) hirtelen úgy gondolta, hogy hiperűr-kaput nyitva, elkezd beözönleni az amúgy viszonylag békés, emberek és egyéb fajok által lakott galaxisba. Ugyan évszázezredek óta felügyeli a Nagy Tanács a békét az emberek által lakott övezetekben, most valahogy úgy tűnik, nem tudnak mit kezdeni az agresszor fajjal. Kayronnak ehhez még persze semmi köze, de majd lesz, nem is kevés, köszönhetően szuperfegyverének, vagyis az űrhajójának. De nem szaladok előre, maradok még picit a főhősnél. Kayron tehát éppen csak befejezte kísérőpilótai tréningjét, amikor megkapja a halott apja által ráhagyományozott Darkstar One nevű űrhajót, ami prototípus-járgány, két panelház méretben. Ennek ellenére egy könnyű elfogó vadásznak felel meg és jobb, ha megszokjátok a külsejét, mert végig ezzel a hajóval kell cirkálnotok, nincs cserelehetőség. Nem kell megijedni, a Darkstar szerencsére nagyon részletesen személyre szabható, nem egy területen fejlődhet, míg a történet végére a világegyetem legjobb hajójává válik. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy a hajó eleve übertápos, ahhoz képest, amit az ellenfelek felvonultattak, tehát ne kezeljétek le, pöpec kis járgány. Az, hogy Kayron egyelőre a mentalitása és képzettsége alapján még a Koldus-kanyonból sem tudna kirepülni, mint legalább Luke tudott egy másik csillagos-háborús történetben, ne zavarjon senkit, lesz ő még tápos, mindenkinek beszólós arc.
A történet érezhetően a játékos körül forog, illetve még inkább a rejtélyes hajó körül, melyet birtoklunk, ami nem feltétlen jó. Sohasem volt az az érzésem, hogy egy élő univerzumban vagyok, ahol bárhova mehetek, akármit csinálhatok. Ebből a szempontból erőteljesen kontrollálva van a játékos, nem lehet más tempóban, más irányban fejlődni, mint azt a történet megengedi. Bármennyire is ügyesen kereskedtek, vagy harcoltok, kizárólag akkor léphettek tovább, ha azt a sztori épp engedi, mert elértétek a következő állomást, amit kitűzött számotokra.
A trükk: nem Kayron képességeit fejlesztitek a játék során, hanem a Darkstar One páncélzatát, plazmafegyvereit, rakétáit, sebességét és így tovább. Már a legelején megtanítja a játék, hogy nagy csúf zöld aszteroidákba kell berepülni ahhoz, hogy a belsejében a hajó felszipkázza az esetlegesen ott leledző varázstárgyat vagy spéci anyagot, melyet aztán fejlesztéssé alakít. A játékos döntésein múlik, hogy gyors, mozgékony, de picit gyengébben sebző hajót szeretne, vagy behemótot, aminek még a legkeményebb támadás is vattacukorral dobálásnak tűnik, esetleg kereskedőhajót, amibe két és fél Tescónyi szállítmány is elfér. Nem kell azt hinni, hogy különösebben kifinomult kereskedelmi modell van a játékban, sajnos a dolog rém egyszerűen csak arról szól, hogy adott bolygón valami mindig olcsóbb, míg a másikon drágább. Sohasem változik az árfolyam, így könnyen lehet pénzhez jutni - ami nem is baj néha, ha épp pár ezresre van még szükség, és nem kíván a játékos azzal bíbelődni, hogy elvállaljon még három kísérő küldetést. Ugyanis a vállalható küldetések nagyrészt ugyanarról szólnak (bár próbálták minél jobban feldobni őket, hogy ne úgy tűnjön, hogy megint A helyről B-be kell menni és lelőni mindenkit útközben...): kísérjünk el egy szállítmányt, amiért pénzt kapunk. Végül is lévén őrző-védő eszkort pilóták lennénk, vagy mi… Ebből következően sokszor dögunalom a játékmenet, hiszen egy szem ellenfelet sem látni - de legalább az irányíthatóság miatt élvezetes a körülöttünk lévő hajókkal társalogni… bár csak egy ideig.
A jól bevált Freelancer-féle megközelítést látjuk viszont, azaz az egérrel lehet célozni és megszabni, hogy a WASD billentyűk FPS hagyományokból érkező gyorsítás-lassítása és oldalazása mellett merre haladjon az űrhajó. Az egér három gombjával aktiválhatók a fegyverek és a plazma-pajzs, ami jól jöhet a melegebb szituációkban. A Space-t lenyomva megjelenik az egérkurzor, amivel célpontokat jelölhetünk ki (nem csata közbeni gyors mozgású célpontokra gondolok, hanem űrállomásokra, alig mozgó objektumokra stb.), vagy az időt gyorsíthatjuk, netalántán a HUD-on található gombokat érhetők el vele. Kényelmes, jól kitalált, megfelelően kézre álló a rendszer. A hiperűrugrás, melyet a korábban a térképen kijelölt célponttal támogatunk, bármelyik pillanatban végrehajtható, nem kell ugrókapukat keresgélni. Természetesen távoli rendszerekbe csakis a megfelelő ugrókódok megszerzése után juthat el a felfedezni vágyó kalandor, így itt is csőben vezetik a történetet.
A kommunikáció jól eltalált, de a Freelancerben ez is jobban meg volt oldva. Bármely bemért célponttal lehet diskurálni, ami többnyire annyiban merül ki, hogy leszállási engedélyt kér Keyron, vagy munkát ajánl, azaz a semmi közepén tengődő óriás szállítóhajónak ajánlja fel szolgálatait. Őszintén szólva, alig-alig sikerül csak így, a semmiben vadászva lóvét leakasztani a szállítmányozókról, ha pedig támadás éri őket éppen, akkor sem.
Tömören: a grafika szép. Sajnos a háttérben lévő csillagok és bolygók nem annyira fényesek és életszerűek, mint amennyire eddig sikerült megvalósítania más űrszimulátornak, de egy biztos, az extrém objektumok és a színvilág miatt semmiképpen sem mondható unalmasnak. Mind a hat faj által képviselt egyedi stílusjegyek az építészetben, mind a színek terén, érdekes egyvelegét adják az univerzumnak. Ugyan nem annyira pofás a játék, mint az X-sorozat legfrissebb kiadása, legalább nem is annyira gépigényes, így azok is élvezhetik, akiknek gyengébb vas dorombol otthon. A hangok teljesen átlagosak, az elején külön kiemeltem a gyenge dialógusokat, ami pedig sokat dobhatott volna az összképen. Sajnos ennyi tellett csak a fejlesztő fiúk-lányoktól, így erős közepest érdemel ezen a téren a játék.
Azoknak bátran ajánlom a Darkstar One-t, akik rajonganak a már jobbára kihalt űrszimulátor műfajért. Ha tetszett a Freelancer és szereted a mozibetéteket a történet alakulása közben, mindenképpen vess egy pillantást rá, talán a majdnem egy órányi átvezető animáció és a sekélyes, de azért magával ragadó játékmenet elég lesz ahhoz, hogy kellemesen szórakozz vele pár napot. Nekem tetszett a játék, őszintén szólva ott kapott el a gépszíj, amikor az egyik bázison állva a hangosbemondóban a diszpécser hölgy bemondta, hogy mindenki maradjon nyugton, torlódás van az árukirakodó dokkoknál, így óriási sor kereskedőhajó torlódott fel. Gyorsan kiugrottam leellenőrizni és valóban, végtelen hosszú sor gyűlt össze a bázis előtt. Inkább ne is a csacsogásom olvassátok, hanem szerezzétek be, ha felkeltette az érdeklődéseteket!
Kilövés
Őszintén bevalljuk (még Hancu is bevallotta, ami nagy szó!) pár hónappal ezelőttig nemigen hallottunk a Darkstar One-ról az égvilágon semmit. Ez nem azt jelenti, hogy rövid idő alatt barkácsolták volna össze a játékot, sőt pont azért meglepő a dolog számunkra, mert igen emberesen elkészített, nem sufnituning-játékról van szó, megfelelően polírozott tálalásban. Úgy tűnik, a marketing nem állt a helyzet magaslatán, hiszen német nyelvterületen kívül egyáltalán nem terjesztették az igét a játékkal kapcsolatban.
A játék maga meglehetősen masszív videóbetétekkel indul, melyből rögtön megtudhatják az izgalmi állapotban lévő játékosok, mi fán terem a rossz színészi játék. Szerencsére a színészi játék alatt csak a pocsék szinkronhangokat kell érteni ezúttal, az animációk nem annyira rosszak, sőt. Nem várnak sokat a készítők, rögtön beledobják a mélyvízbe a főhőst, Kayront. Történt ugyanis, hogy valahol egy messzi-messzi galaxisban gonosz ellenséges faj (név szerint a Thuli civilizáció) hirtelen úgy gondolta, hogy hiperűr-kaput nyitva, elkezd beözönleni az amúgy viszonylag békés, emberek és egyéb fajok által lakott galaxisba. Ugyan évszázezredek óta felügyeli a Nagy Tanács a békét az emberek által lakott övezetekben, most valahogy úgy tűnik, nem tudnak mit kezdeni az agresszor fajjal. Kayronnak ehhez még persze semmi köze, de majd lesz, nem is kevés, köszönhetően szuperfegyverének, vagyis az űrhajójának. De nem szaladok előre, maradok még picit a főhősnél. Kayron tehát éppen csak befejezte kísérőpilótai tréningjét, amikor megkapja a halott apja által ráhagyományozott Darkstar One nevű űrhajót, ami prototípus-járgány, két panelház méretben. Ennek ellenére egy könnyű elfogó vadásznak felel meg és jobb, ha megszokjátok a külsejét, mert végig ezzel a hajóval kell cirkálnotok, nincs cserelehetőség. Nem kell megijedni, a Darkstar szerencsére nagyon részletesen személyre szabható, nem egy területen fejlődhet, míg a történet végére a világegyetem legjobb hajójává válik. Valahogy végig az volt az érzésem, hogy a hajó eleve übertápos, ahhoz képest, amit az ellenfelek felvonultattak, tehát ne kezeljétek le, pöpec kis járgány. Az, hogy Kayron egyelőre a mentalitása és képzettsége alapján még a Koldus-kanyonból sem tudna kirepülni, mint legalább Luke tudott egy másik csillagos-háborús történetben, ne zavarjon senkit, lesz ő még tápos, mindenkinek beszólós arc.
A történet érezhetően a játékos körül forog, illetve még inkább a rejtélyes hajó körül, melyet birtoklunk, ami nem feltétlen jó. Sohasem volt az az érzésem, hogy egy élő univerzumban vagyok, ahol bárhova mehetek, akármit csinálhatok. Ebből a szempontból erőteljesen kontrollálva van a játékos, nem lehet más tempóban, más irányban fejlődni, mint azt a történet megengedi. Bármennyire is ügyesen kereskedtek, vagy harcoltok, kizárólag akkor léphettek tovább, ha azt a sztori épp engedi, mert elértétek a következő állomást, amit kitűzött számotokra.
RPG rendszer - csak távolról, de van
A trükk: nem Kayron képességeit fejlesztitek a játék során, hanem a Darkstar One páncélzatát, plazmafegyvereit, rakétáit, sebességét és így tovább. Már a legelején megtanítja a játék, hogy nagy csúf zöld aszteroidákba kell berepülni ahhoz, hogy a belsejében a hajó felszipkázza az esetlegesen ott leledző varázstárgyat vagy spéci anyagot, melyet aztán fejlesztéssé alakít. A játékos döntésein múlik, hogy gyors, mozgékony, de picit gyengébben sebző hajót szeretne, vagy behemótot, aminek még a legkeményebb támadás is vattacukorral dobálásnak tűnik, esetleg kereskedőhajót, amibe két és fél Tescónyi szállítmány is elfér. Nem kell azt hinni, hogy különösebben kifinomult kereskedelmi modell van a játékban, sajnos a dolog rém egyszerűen csak arról szól, hogy adott bolygón valami mindig olcsóbb, míg a másikon drágább. Sohasem változik az árfolyam, így könnyen lehet pénzhez jutni - ami nem is baj néha, ha épp pár ezresre van még szükség, és nem kíván a játékos azzal bíbelődni, hogy elvállaljon még három kísérő küldetést. Ugyanis a vállalható küldetések nagyrészt ugyanarról szólnak (bár próbálták minél jobban feldobni őket, hogy ne úgy tűnjön, hogy megint A helyről B-be kell menni és lelőni mindenkit útközben...): kísérjünk el egy szállítmányt, amiért pénzt kapunk. Végül is lévén őrző-védő eszkort pilóták lennénk, vagy mi… Ebből következően sokszor dögunalom a játékmenet, hiszen egy szem ellenfelet sem látni - de legalább az irányíthatóság miatt élvezetes a körülöttünk lévő hajókkal társalogni… bár csak egy ideig.
Irányítás
A jól bevált Freelancer-féle megközelítést látjuk viszont, azaz az egérrel lehet célozni és megszabni, hogy a WASD billentyűk FPS hagyományokból érkező gyorsítás-lassítása és oldalazása mellett merre haladjon az űrhajó. Az egér három gombjával aktiválhatók a fegyverek és a plazma-pajzs, ami jól jöhet a melegebb szituációkban. A Space-t lenyomva megjelenik az egérkurzor, amivel célpontokat jelölhetünk ki (nem csata közbeni gyors mozgású célpontokra gondolok, hanem űrállomásokra, alig mozgó objektumokra stb.), vagy az időt gyorsíthatjuk, netalántán a HUD-on található gombokat érhetők el vele. Kényelmes, jól kitalált, megfelelően kézre álló a rendszer. A hiperűrugrás, melyet a korábban a térképen kijelölt célponttal támogatunk, bármelyik pillanatban végrehajtható, nem kell ugrókapukat keresgélni. Természetesen távoli rendszerekbe csakis a megfelelő ugrókódok megszerzése után juthat el a felfedezni vágyó kalandor, így itt is csőben vezetik a történetet.
A kommunikáció jól eltalált, de a Freelancerben ez is jobban meg volt oldva. Bármely bemért célponttal lehet diskurálni, ami többnyire annyiban merül ki, hogy leszállási engedélyt kér Keyron, vagy munkát ajánl, azaz a semmi közepén tengődő óriás szállítóhajónak ajánlja fel szolgálatait. Őszintén szólva, alig-alig sikerül csak így, a semmiben vadászva lóvét leakasztani a szállítmányozókról, ha pedig támadás éri őket éppen, akkor sem.
Térgörbülés, nebulaköd
Tömören: a grafika szép. Sajnos a háttérben lévő csillagok és bolygók nem annyira fényesek és életszerűek, mint amennyire eddig sikerült megvalósítania más űrszimulátornak, de egy biztos, az extrém objektumok és a színvilág miatt semmiképpen sem mondható unalmasnak. Mind a hat faj által képviselt egyedi stílusjegyek az építészetben, mind a színek terén, érdekes egyvelegét adják az univerzumnak. Ugyan nem annyira pofás a játék, mint az X-sorozat legfrissebb kiadása, legalább nem is annyira gépigényes, így azok is élvezhetik, akiknek gyengébb vas dorombol otthon. A hangok teljesen átlagosak, az elején külön kiemeltem a gyenge dialógusokat, ami pedig sokat dobhatott volna az összképen. Sajnos ennyi tellett csak a fejlesztő fiúk-lányoktól, így erős közepest érdemel ezen a téren a játék.
Ajánló
Azoknak bátran ajánlom a Darkstar One-t, akik rajonganak a már jobbára kihalt űrszimulátor műfajért. Ha tetszett a Freelancer és szereted a mozibetéteket a történet alakulása közben, mindenképpen vess egy pillantást rá, talán a majdnem egy órányi átvezető animáció és a sekélyes, de azért magával ragadó játékmenet elég lesz ahhoz, hogy kellemesen szórakozz vele pár napot. Nekem tetszett a játék, őszintén szólva ott kapott el a gépszíj, amikor az egyik bázison állva a hangosbemondóban a diszpécser hölgy bemondta, hogy mindenki maradjon nyugton, torlódás van az árukirakodó dokkoknál, így óriási sor kereskedőhajó torlódott fel. Gyorsan kiugrottam leellenőrizni és valóban, végtelen hosszú sor gyűlt össze a bázis előtt. Inkább ne is a csacsogásom olvassátok, hanem szerezzétek be, ha felkeltette az érdeklődéseteket!
