Mostanában pótoltam a Banjo & Kazooie című Rare-klasszikust, amely a 3D platformerek kezdeti szárnypróbálgatásai után hatalmas mérföldkövet jelentett. A Mario 64 után folytatta a formulát, emelt a téten, behozta a „collect-a-thon” szemléletet, azaz minden pályára tekintélyes mennyiségű gyűjtögetnivalót rejtett, és olyan megmagyarázhatatlanul jól működő, olykor bizarr, máskor kedves kis apróságokkal rukkolt elő, amelyeket azóta is sokan kopíroznak. A Cavern of Dreams is egy Banjo-klón, ezen nincs mit szépíteni, a játék pedig szinte teljes egészében ezt a nosztalgiát próbálja a saját képére formálni, de természetesen olyan korlátok között, amelyek általában egy indie projektet jellemeznek.
A Cavern ugyanis se nem hosszú, se nem tartalmas, se nem túl sokrétű, de ha belevágsz, akkor szórakoztató mivoltának köszönhetően te is elégedett leszel. Merthogy a játékot nem véletlenül karolta fel a Super Rare Originals kiadója sem (a cég kis példányszámú nyomatokkal foglalkozik, a gyűjtők legnagyobb örömére): a Cavern jól csúszik, és ha belefogsz, akkor az első pár perc összeszokás után, és természetesen az emlékek ízléses megidézése miatt rajta is maradsz a cucc nyüstölésén.
Játékideje alatt 40 tojás várja, hogy az összeköttetésben lévő világ biomjairól biomjaira mászkálva megtaláljuk. Ezek segítségével fejlődik hősünk, a kis sárkány, aki újabb képességeivel addig be nem mérhető irányokat is le tud küzdeni az egyes pályák között. Bár a játék kissé laposan indít, a térképek a maguk egyszerűségében meglepően összetettek, a játék pedig egyre jobbá és izgalmasabbá válik, ahogy haladunk előre. A terepen emellett kártyákat is gyűjtögethetünk, melyek eléréséhez általában vissza-vissza kell térnünk frissen szerzett képességeinkel.
Érdemes megjegyezni, hogy a Cavernben egy deka harc sincs, az egész játék mondhatni erőszakmentes, meghalni is elég nehéz benne. A harc hiányát a fejlesztő érdemnek mutatja, szerintem azonban erre már nem volt erőforrás a fejlesztés során. Mindenesetre a Rare-től örökölt, műfajok közötti zagyvulás megvan itt is. Tehát a játék a békés mivolta mellett, mesekönyvekre jellemző módon, de némi boszorkányosdit és varázslatot is behoz az állatmesébe. És ami még fontos: ebben a műfajban nem elég emlékeket idézni, jól is kell csinálni a múltidézést! A Clive & Wrench, bár technikailag sokkal fejlettebb volt, pálya-dizájn terén viszont ott nem értették, mitől is működik a Banjo-formula. Itt jól értelmezték a grafikai lehetőségekből fakadó korlátokat, és emellé még dinamikus, frankó irányítást is sikerült letenni az asztalra.
A Cavern of Dreams olcsósága jelzi, hogy nem ez lesz az a játék, ami a műfajt új szintekre emeli. Ennek ellenére, a szuper-speciális N64-like játékokat kedvelő közönség számára egy mókás kis elfoglaltság lehet, amit az őszi megjelenések közé bátran be lehet iktatni. Kellemes, színes, szagos, és rövidsége alatt is szórakoztató ugrabugra. A készítője helyében megveregetném a vállam, a Playtonic HR irodájában pedig már írnám is a szép invitáló levelet az egyszemélyes hadseregnek, mely a játékot az évek során összerakta!
