A retró él és virul, ezt a PC Guru facebookos csoportjában is láthattuk minap, mikor több mint egy hétvégén át szinte csak a nosztalgia vitte a bejegyzéseket. Rengeteg szép emléket rejt a nyolcvanas és kilencvenes évek időszaka, amikor bejöttek Magyarországra a Commodore és Amiga gépek, majd a Nintendo is megérkezett, a pixeles, szépen kidolgozott, de még 2D-s programok között igazi klasszikusokat találtunk. Lényegében a Hi-Bit Studios munkája is ennek a korszaknak állít emléket, méghozzá nem is akárhogyan.
Tapasztalatból és lelkesedésből egyébként nem volt hiány, elvégre az író/rendező Tobias évtizedeket töltött az iparban, maga is újságíróként dolgozott az évek során, sőt a fejlesztőcsapatnak még egy videojátékos múzeumhoz is köze van. Ha valakik tehát értenek a retróhoz, akkor ők azok. És akkor még nem beszéltünk a Kickstarter-sikerről vagy Kosiro Juzo szerepvállalásáról, aki a zenéért felelt, és aki egyben olyan klasszikusok muzsikáját írta korábban, mint a Shinobi- vagy a Streets of Rage-széria. Adott volt tehát minden a sikerhez és a minőséghez.
Sok kicsi… nem megy olyan sokra
A sztori kicsit olyan, ami bármelyikünk élete és múltja lehetne. Álló és alig animált képek mutatják be a Kölyköt, aki a főszereplő, és aki a külvárosban felnőve próbál megküzdeni a tinédzser mindennapok súlyával, az identitásválsággal, a felnőtté válás összes lehetőségével. Közben pedig rendre a játékterem mélyét járja, ahol a szürke mindennapok és gonosz emberek helyett színes és változatos világok várják. Az lehet, aki lenni akar, azt tehet, amit csak szeretne. Ismerős az érzés és az elgondolás? Valahol azért minden gamerben ott van/volt az érzés, ami a karaktert hajtja, és aminek hála 5 ripoff várja az érdeklődőt, hogy azokkal elevenítse fel a múltat.
A nyitó Beating Heart a tipikus beat ’em up, ami a Streets of Rage és Final Fight mintájára engedi bejárni kevéske helyszínét, ahol aztán puszta ököllel vagy baseball ütővel lehet megnevelni a rakoncátlankodó bandatagokat. A feedback teljesen jó, érezzük a csapások súlyát, bár néha előfordulhatnak fura dolgok, mint például az, hogy elkapnak és hajítanak rajtunk, átrepülünk a képernyő végébe, majd hirtelen visszakerülünk eredeti helyünkre. Egyébként meg tök jó a játék, egyedül a rövidsége zavart. Az Out of the Void már kicsit hosszabb, kicsit talán a kihívás is több benne, bár a Beating Hearttal együtt inkább csak egy normal és easy mód közötti szintet képvisel – ellenben igazi klasszikusok stílusát hozza, részben a Gradius, részben az R-Type mintájára. Több pályarész, főellenfél – mindent megkapunk, amire vágynánk, a fejlesztésekkel együtt, így egy szavunk nem lehet.
A Runaway az OutRun és a Cruis’n mintájára az időre összpontosít és a minél kevesebb ütközésre, miközben hosszú-hosszú monológokat hallunk az életről és a videojátékokról. A Shadowplay ezután talán a legnagyobb kihívás a Stridert és Shinobi-játékokat idéző akcióival, amiknél bizony csapdákat is kerülgethetünk, amik egyből életünket veszik, ráadásul az ellenfelek sem bánnak velünk kesztyűs kézzel. Talán itt a legnagyobb a kihívás és a nosztalgia, hiszen be kell tanulni a szakaszokat, amikhez némi reflex sem árt. Aztán jön a Wizardry-szerű Kill Screen, ami számomra a legnagyobb bomba volt, imádtam minden percét a dungeon crawleres fejlődésnek és harcnak, felfedezésnek… majd vége lett a kalandnak.
Még, még, még! Ennyi nem elég!
Merthogy lényegében ennyi. Nagyjából másfél órás utazás a nosztalgiajárattal, ami remek pótlékokat/ripoffokat hoz, elég jól kidolgozott játékmenettel, gyönyörűen megrajzolt képekkel, de amilyen hirtelen jön az élmény, olyan hirtelen ér véget. A hátterek és karakterek nagyon szépek, látszik, hogy nem csak egy összegányolt valamiről van szó, bár a monológok és zenék sokszor álmosak és számomra kicsit érdektelenek. Hibák lényegében így is alig vannak, a beat ’em upos kis furcsaságok mellett a Runaway hozott egy-egy érdekes ütközést, de ezeken túl semmibe nem kötnék bele. Sokat elmond, hogy a legnagyobb bajom az a csalódottság, ami akkor ért, mikor elértem a Kill Screen végére, ami egyben ideiglenes (? – remélhetőleg) lezárás.
Az 198X olyan, mint egy jó nő, aki alaposan felizgatott, aztán kivetette magát az ablakon. Ezzel együtt is ajánlható mindenkinek, aki szívesen benevezne egy ilyen nosztalgiajáratra, mert képei szépek, játékmenete ismerős és mégis ismeretlen, kihívás olyan sok nincs benne, viszont nagyon élvezetes. Nagyszerű felhozatalból lett összegyúrva, ízléses a tálalás, csak az a kár, hogy rövid és átlagban elég könnyű a kaland, amire viszont esélyesen inkább az idősebbek ugranak rá a saját korai élmények miatt. Remélem, lesz folytatás, méghozzá minél hamarabb.
