Nem olyan rég, talán egy hete szegezte nekem valaki a kérdést: miért lesz egy csajból gamer? Legtöbbünk válasza valószínűleg az lenne: „véletlenül”. De komolyan! Az én történetem is így kezdődött.
Egy messzi-messzi galaxisban…
Még általános iskolába jártam, ha emlékezetem nem csal, a második osztályt tapostam akkoriban. Édesanyámmal átugrottunk egy kolléganőjéhez, akinek volt két gyereke. A fiú jóval idősebb volt nálam, de a lánnyal, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot, csupán egyetlen év választott el minket az ő javára. Akkor és ott, náluk ismerkedtem meg a videojátékok világával. Azelőtt ha másokkal akartam játszani, akkor a kertben fogócskáztunk, bújócskáztunk vagy a szobában társasoztunk, ezért aztán nagy változást jelentett a számomra, amikor leültetett a tévé elé és nekiálltunk Tekkenezni a már megszokott Monopoly vagy „Ki nevet a végén?” helyett. Meghatározó élménnyé vált a számomra az a nap, hiszen akkor fogtam először kontrollert a kezembe és egyből éreztem, hogy ezt nekem találták ki.
Addig nyúztam az otthoniak fülét, amíg karácsonyra megkaptam az első, saját játékkonzolomat, ami egy eredeti PlayStation volt. Büszke voltam magamra, amiért teljesen egyedül szereltem össze, pedig nem volt nagy ördöngösség, ám gyerekfejjel komoly teljesítménynek tartottam.
Aztán ahogy teltek az évek, valahogy magam mögött hagytam ezt az életformát, egyre kevesebbet játszottam, pár havonta néhány órácska erejéig ültem le ismét a tévé elé, meg olykor pasziánszoztam anyám számítógépén. 2009-ben már komolyabban érdekelni kezdett az ipar és mindenféle ezzel kapcsolatos dolog, kezdve a magazinokkal és rendezvényekkel. Még ugyanebben az évben jártam először az akkor még Budapest Game Show néven futó játékkiállításon, amit sokan a PlayIT elődjeként ismerhettek. Teljesen lenyűgözött a hatalmas, fényes világ, amibe belecsöppentem. Tisztára olyan volt ott lenni, mintha valami amerikai film forgatásán vennék részt, amelyben én játszom a főhősnő szerepét.
Lényegében azért mondom el mindezt nektek, hogy lássátok milyen hosszú volt az út, hogy idáig eljussak, de egy cseppet sem bánom. Ha megtehetném, ismét végigjárnám az ösvényt. Na de térjünk a tárgyra!
Srácok, mint tudjátok, a különféle gamer eseményeken szembesül az ember igazán azzal, mennyire kevesen vagyunk mi, lány gamerek. Amikor pár éve egy hazai rendezvényen cikáztam a sorok között, szinte csak fiúkat láttam meg hoszteszeket, akik bájosan mosolyogtak mindenkire, aki elsétált mellettük, ám többségük semmit sem tudott azokról a kiállított játékokról, amik mellett egész nap álltak és bájologtak. Amerikában sokkal elterjedtebb a hölgyek körében ez a szórakozási forma, mint kis hazánkban: egy felmérés szerint a tengerentúli játékosok közel 50 százaléka nőnemű, és nem egy olyan gamer-girl akad köztük, aki képviseli a gyengébbik nemet az ipar rendezvényein. Hadd emeljek ki két hölgyet!
Vörösek mindenek felett
Az első kiemelkedő példa Andrea Rene, aki hivatásának tekinti a „kocka” életformát. Állandó online jelenlétének és bennfentes kapcsolatainak köszönhetően első kézből értesül a legfrissebb hírekről, amiket rendszeresen megoszt a nagyérdeművel. Jelenleg a Machinimának dolgozik, mint játékipari szakreferens és vendég műsorvezető. Mindezek előtt a Mahalónál és a Clevver Gamesnél teljesített szolgálatot, valamint tavaly feltűnt a Comic-Con színpadán, ahol szintúgy műsorvezetői státuszt töltött be. Kedvenc játékai többek között a Mass Effect 2, a GTA Vice City, a Bordelands, a BioShock, a Dune és a Portal 2.
Egy másik meghatározó személyiség Felicia Day, akit több alkalommal is láthattatok már vagy találkozhattatok a hangjával. Az amerikai származású színész-írónő olyannyira él-hal a játékokért, hogy nem egyszer szerepet vállalt az elkészítésük folyamatában. Hangját olyan karaktereknek kölcsönözte, mint Veronica Santangelo a Fallout: New Vegasból és a Guild Wars 2-ben őt tisztelhetjük Zojja személyében.
2007-ben alkotta meg a The Guild néven ismert sitcom stílusú websorozatát, ami egy fantasy MMORPG játékot játszó közösség életét mutatja be. A sorozat óriási siker lett, olyannyira, hogy az első évad leforgatása után a Microsoft támogatásával megjelent a második szezon is, amelyet már az Xbox Live-ról is el lehetett érni. Pár éve Felicia visszaköltöztette a sorozatot az internetre, mivel nem tetszett neki, hogy a vállat totális kontrolt akart szerezni a The Guild felett, aminek következtében megfosztották volna a színésznőt minden tulajdonjogától. Persze ezt Miss Day nem hagyta, ezért az ötödik évadot követően a sorozat a YouTube-ra vándorolt, ahol minden egyes rész ingyenesen elérhetővé vált.
Felicia régóta imádja a BioWare játékait; elmondása szerint a Dragon Age különösen magával ragadta őt, és éppen ennek okán belevetette magát egy újabb interneten futó sorozat megvalósításába, amely a Dragon Age: Redemption címen ismert. Felicia több mint három hónapon keresztül csakis a szerepre való felkészülésnek élt, kitanulta a kétkezes fegyverek forgatásának technikáját, és töviről hegyire áttanulmányozta a BioWare alkotta hatalmas univerzumot, míg végül kívül-belül megismerte azt. A sorozat központjában egy elf áll, aki Qun tanításai szerint él, és hányattatott sorsú szolgából bérgyilkossá avanzsál. A sorozat szorosan összekapcsolódik a Dragon Age egyik kampány DLC-jével, a Mark of the Assassinnal, ahol a Feliciáról mintázott Tallis hősünk segítségét kéri, majd együtt kalandoznak Orlais mesés vidékein. Miss Day nemcsak hangját és arcát kölcsönözte a karakternek, de a motion capture technológiának köszönhetően Tallis minden egyes mozdulatában rá hasonlít.
Ezzel vége az első résznek, a folytatást jövő hét vasárnap olvashatjátok. Előzetesként annyit elárulok, hogy az elkövetkezőkben sokkal komolyabb hangvételelt megütve beszélünk a témáról. Stay tuned!
A család, a gyerek viszont jó móka: együtt kirándulni, játszani, tanítgatni, és látni, ahogy felnő és egyre okosabb lesz, az hihetetlen jó érzés, és csak egyicipicit bosszantó, ha már ő mondja meg neked, hogyan oldd meg a küldetést, nem te segítesz neki. Jó, jó, az ember persze büszke, de ki szeret alulmaradni… :P
A kertészkedésre viszont sosem gondoltam mint lehetséges hobbira. Nyolcadikos koromban őszi mezőgazdasági munkán szegfűt bimbóztunk, elsőben meg Lakitelken szilvát meg almát szedtünk. Én azt mondom: kertbe csak füvet és kerti bútort, maximum egy-két IGÉNYTELEN fát. Semmi többet! Pedig jó nézni amint növekszik a palánta: Újpesten, a nagyanyáméknál volt az erkényen egy paradicsom- és egy paprikatövem, szóval ismerem az érzést, de azt hiszem, többre nem vágyom belőle.
Hja, igen. Menthetetlenül városi gyerek vagyok. Már a nagyszüleim is azok voltak :P
Hogy hogyan szerettem volna mégis számítógéppel játszani?
Ahogyan a mobiltelefont is megálmodtam tízévesen (na nem vagyok zseni [a technikáját nem láttam előre :P], csak lusta, és elképzeltem, hogy a játszótérről nem kell hazamenni, elég telefonálnom a barátaimnak, hogy tolják már le az ülepüket), a Columbóban látott autós telefonból kaptam az ihletet.
Szóval szerettem volna már gyerekkoromban is számítógépes játékokkal játszani, csak még nem tudtam, hogy így fogják hívni. Hogy miért? Mert mindig elképzeltem filmnézés közben, hogy mit csinálnék a karakterek helyében, és olyan jó lett volna, ha a babáim reagálnak, úgy ahogy egy filmben reagál a másik karakter: üdvözöl, pofán akar csapni, vív, vagy megpróbál elszökni, de a hülye babák csak ültek... tehát nem ártott volna beléjük egy MI.
Aztán megérkezett Egri János valamelyik vetélkedője, benne a pingpongos videojátékkal. Egyből lecsaptam rá: egyedül nekem volt ilyesmim az ismerőseim közül.
Utána hosszú ideig semmi: kimaradtam a Commodore-korszakból, ZX80-nal meg a munkahelyemen ismerkedtem egy tanfolyamon, amelyről rövid úton eltávolítottak, mert igyekeztem önállóan megismerni a gépet, ami időnként zavart okozott a rendszerben. Így egy darabig nem volt még számítógép az életemben.
Majd eljött a rendszerváltás (mindenütt, az újságoknál is), és a fényszedés, végül a számítógépes lapkészítés. Nos itt már futottam össze játékokkal: a szokásos pasziánsz, a flipper, madzsong, no meg a Wolfenstein első része. A kollégáknak ez elég jól jött: mindig bennmaradtam a pesti mutációig, hogy még játszhassak, ezért sokszor rám bízták a leadást. :)
Még mindig nem volt viszont otthoni gépem, nem is igazán akartam: tudtam, hogy ha lesz, egy csomó időmet el fogja venni.
Végül eljött annak az ideje is: szigorúan csak munka céljából. A játékokat le is irtottam róla. Egészen addig nem is éreztem küölönösebb késztetést, ameddig meg nem láttam a Caesar III-at.
Hát nem erre vártam! Okos kis pixelfigurák, reagálnak arra, amit csinálok. Ennek már nem bírtam ellenállni, muszáj volt megvennem. És itt kebeleztek be a játékok végleg. :) Végleg, mert mivel már nem fogok megkomolyodni, valószínűleg le sem szokom már róluk. Meg aztán minek is? Olcsóbbak, mint egy ékszer, és mennyivel szórakoztatóbbak!
Sörözni azért még szívesen eljárok :)
Hogy hogyan szerettem volna mégis számítógéppel játszani?
Ahogyan a mobiltelefont is megálmodtam tízévesen (na nem vagyok zseni [a technikáját nem láttam előre :P], csak lusta, és elképzeltem, hogy a játszótérről nem kell hazamenni, elég telefonálnom a barátaimnak, hogy tolják már le az ülepüket), a Columbóban látott autós telefonból kaptam az ihletet.
Szóval szerettem volna már gyerekkoromban is számítógépes játékokkal játszani, csak még nem tudtam, hogy így fogják hívni. Hogy miért? Mert mindig elképzeltem filmnézés közben, hogy mit csinálnék a karakterek helyében, és olyan jó lett volna, ha a babáim reagálnak, úgy ahogy egy filmben reagál a másik karakter: üdvözöl, pofán akar csapni, vív, vagy megpróbál elszökni, de a hülye babák csak ültek... tehát nem ártott volna beléjük egy MI.
Aztán megérkezett Egri János valamelyik vetélkedője, benne a pingpongos videojátékkal. Egyből lecsaptam rá: egyedül nekem volt ilyesmim az ismerőseim közül.
Utána hosszú ideig semmi: kimaradtam a Commodore-korszakból, ZX80-nal meg a munkahelyemen ismerkedtem egy tanfolyamon, amelyről rövid úton eltávolítottak, mert igyekeztem önállóan megismerni a gépet, ami időnként zavart okozott a rendszerben. Így egy darabig nem volt még számítógép az életemben.
Majd eljött a rendszerváltás (mindenütt, az újságoknál is), és a fényszedés, végül a számítógépes lapkészítés. Nos itt már futottam össze játékokkal: a szokásos pasziánsz, a flipper, madzsong, no meg a Wolfenstein első része. A kollégáknak ez elég jól jött: mindig bennmaradtam a pesti mutációig, hogy még játszhassak, ezért sokszor rám bízták a leadást. :)
Még mindig nem volt viszont otthoni gépem, nem is igazán akartam: tudtam, hogy ha lesz, egy csomó időmet el fogja venni.
Végül eljött annak az ideje is: szigorúan csak munka céljából. A játékokat le is irtottam róla. Egészen addig nem is éreztem küölönösebb késztetést, ameddig meg nem láttam a Caesar III-at.
Hát nem erre vártam! Okos kis pixelfigurák, reagálnak arra, amit csinálok. Ennek már nem bírtam ellenállni, muszáj volt megvennem. És itt kebeleztek be a játékok végleg. :) Végleg, mert mivel már nem fogok megkomolyodni, valószínűleg le sem szokom már róluk. Meg aztán minek is? Olcsóbbak, mint egy ékszer, és mennyivel szórakoztatóbbak!
Sörözni azért még szívesen eljárok :)
https://youtube.com/watch?v=hUfrOd-nLcw&desktop_uri=%2Fwatch%3Fv%3DhUfrOd-nLcw
xddddddd
Amúgy meg szerintem idén ez lesz a legfelkapottabb cikk a PC Guru oldalán, ez nagyon zsíros kenyér! :)
Amúgy meg szerintem idén ez lesz a legfelkapottabb cikk a PC Guru oldalán, ez nagyon zsíros kenyér! :)
De, hogy a témához is hozzászóljak... Rengeteg játékos (?) lányt ismerek, köztük barátnőm is ezt a tábort erősíti. És bizony belerakott 70 órát a Skyrimbe, vállalhatatlanul soka időt a LoL-ba és a többi. Mind emelett kreatív, dekoratív és még főzni is tud!!!
Amúgy meg szerintem idén ez lesz a legfelkapottabb cikk a PC Guru oldalán, ez nagyon zsíros kenyér! :)
Végső soron én (férfi létemre (ha ez még nem derült volna ki)) nem érzek ellenvetést azzal szemben, hogy egy lányból igazi gamer legyen mert miért ne?
Egyrészt nekem a gamer jelző mindig is kicsit furcsa volt. Kit nevezhetünk gamer-nek úgye ? Ez itt a nagy kérdés. Hiszen ez egy elég tág fogalom is lehet. Na de nem ezt szeretném most taglalni, inkább a tapasztalataimat mondanám el.
Először is pl. én nem nevezem gamernek magamat. Inkább csak szeretek játszani, vannak kedvenceim stb. Elég sok játékkal játszottam már jó magam is, ha kedvem és időm engedi akkor keresek valamit ami leköt egy kicsit, vagy kikapcsol egy hosszú nap után egy kicsit. Játszottam én már mindennel. Na de férfi létemre mik is az én tapasztalataim a női játékosokról, ez itt talán a kérdés.
Nos eddigi pályafutásom során találkoztam nem kevés játékos szellemű lánnyal/nővel. Van aki ezt már kinőtte, van aki éppen belenőtt. Például ált sulis koromban volt egy nagyon jó lány barátom aki kb. 2 háznyira lakik tőlem. Na hozzá rengeteget átjártam, társasoztunk, bújócskáztunk, vagy ép filmet néztünk, de sokszor került elő a PS is és nyüstöltük mind a ketten órák hosszat. (Azt hiszem ezt már kinőtte, de még szeret játszani most is). De pl. többek között ő tanított meg játszani engem. De a barátnője is szeretett játszani, nála pl. PS2-őn játszottunk. Ha beteg voltam akkor meg hozták nekem a leckét, és mivel nekem meg PC-m volt meg kormányom így én meg "vezetni" tanítottam meg őket, sokat el is bohóckodtunk vele. Aztán középsuliban is összefutottam pár "gamer-girl"-el. Volt aki a GoW-ot szerette volt aki a Far Cry-t. Volt aki Sims-ezet, volt aki NFS-t játszott. És olyan is akadt aki ép mindegyiket játszotta. Aztán egyetemen ismét összefutottam gamer csajokkal, ezt mondjuk egy műszaki suliban nem nehéz kivitelezni de azért na, még is. Itt van aki WoW-ozik, van aki az AC szériáért van oda teljesen, és sorolhatnám napestig. Hogy mi volt a közös mindegyikben? Mindegyik gyönyörű szép nő (tudom ez relatív és kinek mi), mindegyik normális volt, emelet sportol vagy van valami hobbija. Dolgozik/tanul és éli az életét. Főz, mos takarít, adott esetben még háztartást is vezet.
Egyrészt nem értem meg miért fáj az egy férfinak ha egy nő játszik. Ő is ugyan olyan ember mint te, csak ép ő nő nemű. Nekem mindig mosolyt tudnak csalni az arcomra ha elmondják, hogy szoktak játszani is. Nem azért mert ez nekem fáj, hanem mert akkor egy idő után lehet azt mondani nekik hogy: "Na mit szólsz FIFA-zunk holnap este a srácokkal, meg persze sörözünk is, gyere át nyugodtan legalább elcsapjuk az időt és együtt van a csapat." (nem rosszra gondolni, egy FIFA party több ökörködéssel jár sokszor mint bármi más) Plusz egyel több közös téma van. Nem mintha így is kevés lenne ugye. Az meg csak ráadás már hogy nem fanyalog ha ép a haverral Street Fighterezel, hanem fogja magát és oda vágódik mellétek hangosan felkiáltva hogy: "A győztest kihívom!!".
Egy szó mint száz, nincs azzal baj ha egy nő játszik. Ez nem megvetendő dolog. Inkább örülni kell neki, hiszen plusz egy téma, plusz egy program. ÉS attól hogy játszik ugyan úgy értelmes és még szép is lehet. Plusz ettől minden más női dolog érdekelheti. Persze ettől még van olyan aki már gyereknek is barbi baba helyett villáskulcsot fogott meg inkább. ;)