Biztos sokan azt mondják, hogy ugyan, Wii, kábé olyan szép lehet a grafika, mint egy pattanásos férfifenék, és hát valljuk be, valóban darabos kicsit a képi világ, azonban egyrészt nagyon egységes a stílus, másrészt meg annyira, de annyira nem ez a játék lényege, hogy ihajj.
A történettel nem untatnék senkit, röviden a főhös csaj galaxisszerte ismert szerencsevadász, van neki egy űrhajója meg egy páncélja (de nem ám olyan túlcsicsázott szemét, mint a Crysisban), és állítólag egyszer egy szál magában hidegre tett egy bolygónyi kalózt. Az újabb küldetésben ismét szerephez jut az űr söpredékének jelentős hányada, pár áruló szerencsevadász, no meg szörnyek és udvarnokok. Fura ilyet mondani, de ugyanaz van, mint a grafikánál: nem rossz, nem rossz, de tök nem a történet a fontos.
Az irányítás, na ott van a kutya elásva. FPS-t csak egérrel meg billentyűzettel? Apátok fülét! WiiMote meg nuncsaku, az kell a népnek! Hihetetlenül egyszerű és intuitív, gyorsaságban, pontosságban és érzékenységben felveszi a versenyt bármilyen más, FPS irányítására kitalált eszközzel. Nyilván kell egy kis idő, míg a máshoz szokott szem-kéz koordinációnk átáll az irányítás eme újszerűnek ható formájára, de ha megvan, még azok is könnyedén veszik fel a harcot a számosságban a kisebb afrikai országok népességét egyszerre felvonultató ellenséggel szemben, akik amúgy mondjuk Counter Strike: Source-ban inkább a futottak még kategória alsó középosztáját erősítik (mint például jómagam). A fénypisztolyként üzemelő Wii-távirányítóval komoly élmény osztani a fejeseket, kis célkereszt E.T. fejére (vagyis bármire, amit a feje helyén hord legfölül), ravasz meghúz (na igen, elsütőbillentyű, nem holmi bal egérgomb - azért ez is ad egy kis hangulatot), zöldes takonyszerű vér fröccsen, höhöhö, ki akar még hazatelefonálni, rohadékok?
Azonban itt még nincs vége, fénypisztolyos lövöldözés bármelyik rail shooterben látható, azonban ahogy kis kallantyúkat húzok ki, aztán elforgatom órajárással ellentétesen, aztán visszatolom, és közben ezt tényleg megteszem, nem csak ostobán kattintgatok - sokkal könnyebben viselem így az ismétlődő feladatokat, hiszen minden egyes alkalommal az jár a fejemben, miközben a szoba közepéről nyúlok a galaxis túloldalán pihenő kar felé, hogy hé, benne vagyok a tévében! Persze az sem rossz, mikor a nuncsakuval irányított lézerostorral elkapom az ellenfél pajzsát, és a szó szoros értelmében kirángatom a meglepett marslakó kezéből az amúgy meglehetősen hatékony védelmi eszközt... Jó, hülyen festhetek, ahogy a tévé előtt kapálózva, fennhangon anyázva irtom az ellent, de közben jól szórakozom, sőt, még mozgok is (na jó, ez csak félig komoly - de a szülők meggyőzésénél jól jöhet).
Persze van még ezer remek ötlet a Metroid Prime-ban, gyűjthető jutalmak, megvásárolható extrák, toronyóra lánccal, de komolyan mondom, a varázslat abban van, ahogy magába szippant a világ. Pedig a mozdulatsor nem bonyolultabb, mint lehúzni a wc-t - és még a fura szag sincs mellé.
A történettel nem untatnék senkit, röviden a főhös csaj galaxisszerte ismert szerencsevadász, van neki egy űrhajója meg egy páncélja (de nem ám olyan túlcsicsázott szemét, mint a Crysisban), és állítólag egyszer egy szál magában hidegre tett egy bolygónyi kalózt. Az újabb küldetésben ismét szerephez jut az űr söpredékének jelentős hányada, pár áruló szerencsevadász, no meg szörnyek és udvarnokok. Fura ilyet mondani, de ugyanaz van, mint a grafikánál: nem rossz, nem rossz, de tök nem a történet a fontos.
Az irányítás, na ott van a kutya elásva. FPS-t csak egérrel meg billentyűzettel? Apátok fülét! WiiMote meg nuncsaku, az kell a népnek! Hihetetlenül egyszerű és intuitív, gyorsaságban, pontosságban és érzékenységben felveszi a versenyt bármilyen más, FPS irányítására kitalált eszközzel. Nyilván kell egy kis idő, míg a máshoz szokott szem-kéz koordinációnk átáll az irányítás eme újszerűnek ható formájára, de ha megvan, még azok is könnyedén veszik fel a harcot a számosságban a kisebb afrikai országok népességét egyszerre felvonultató ellenséggel szemben, akik amúgy mondjuk Counter Strike: Source-ban inkább a futottak még kategória alsó középosztáját erősítik (mint például jómagam). A fénypisztolyként üzemelő Wii-távirányítóval komoly élmény osztani a fejeseket, kis célkereszt E.T. fejére (vagyis bármire, amit a feje helyén hord legfölül), ravasz meghúz (na igen, elsütőbillentyű, nem holmi bal egérgomb - azért ez is ad egy kis hangulatot), zöldes takonyszerű vér fröccsen, höhöhö, ki akar még hazatelefonálni, rohadékok?
Azonban itt még nincs vége, fénypisztolyos lövöldözés bármelyik rail shooterben látható, azonban ahogy kis kallantyúkat húzok ki, aztán elforgatom órajárással ellentétesen, aztán visszatolom, és közben ezt tényleg megteszem, nem csak ostobán kattintgatok - sokkal könnyebben viselem így az ismétlődő feladatokat, hiszen minden egyes alkalommal az jár a fejemben, miközben a szoba közepéről nyúlok a galaxis túloldalán pihenő kar felé, hogy hé, benne vagyok a tévében! Persze az sem rossz, mikor a nuncsakuval irányított lézerostorral elkapom az ellenfél pajzsát, és a szó szoros értelmében kirángatom a meglepett marslakó kezéből az amúgy meglehetősen hatékony védelmi eszközt... Jó, hülyen festhetek, ahogy a tévé előtt kapálózva, fennhangon anyázva irtom az ellent, de közben jól szórakozom, sőt, még mozgok is (na jó, ez csak félig komoly - de a szülők meggyőzésénél jól jöhet).
Persze van még ezer remek ötlet a Metroid Prime-ban, gyűjthető jutalmak, megvásárolható extrák, toronyóra lánccal, de komolyan mondom, a varázslat abban van, ahogy magába szippant a világ. Pedig a mozdulatsor nem bonyolultabb, mint lehúzni a wc-t - és még a fura szag sincs mellé.
