Esküszöm, már kezdtem hozzászokni a jóhoz, és elfelejteni, hogy milyen volt anno a pocsék filmes feldolgozások korában. Akkor, mikor minden egyes kasszasiker valamilyen béna, kizárólag a pénztárcák önkívületi állapotban történő megnyitására alkalmas programot eredményezett, amit leginkább a kölkök könyörögtek ki a szülőktől, bár sok esetben inkább a tudatlan ősök ajándékozták meg vele a később maradandó lelki sérüléseket szerző utódokat. Nos, többek között ezt az időszakot eleveníti fel a Road Trip, ami messzi ágon valóban a Zombieland-családba tartozik, de messze nem olyan, mint amit manapság, 2019-ben elvárnánk, pláne egy olyan csapattól, amely 17 évvel ezelőtt (!!) elkészítette a Hunter: The Reckoningot. Oké, utóbbi mű manapság már nem állná meg a helyét, de azért az vicc, hogy a 2002-ben konzolokra (Xbox, majd GC) fejlesztett szörnydarálás sokkal innovatívabbnak és látványosabbnak számított a maga korában, mint közel 20 esztendővel később érkező társa. Bár, amikor egyik nap a Postal jelenik meg, a másik nap meg a Saints Row 2 kap frissítést, nos, amúgy is úgy érzem magam, mint aki időgépbe keveredett.
Négyen a végben
Hozzáteszem, hogy a Road Trip nem teljes egészében a második filmet veszi alapul, jutott belőle az elsőből és mindenféle más, saját ötletből is, ezzel mintegy átvezetésként szolgálva a két opusz között. Így az elején például az első részből ismert vidámparki részhez is eljutunk, ahol különböző gépeket kell beindítani a győzelemhez. Nem, ne kérdezzétek, hogy miért! Máskor tiszta és biztonságos vécét kell találni, megint máskor egy járókerettel közlekedő nagyit kell védelmezni, de tűzoltásban és egyéb mulatságokban is részünk lesz a 10 fejezetes, mindösszesen néhány órás kalandban. Lehet választani, hogy Wichita, Little Rock, Tallahassee vagy Columbus bőrébe bújva akarunk aprítani, van négyfős multi, meg hordamód, emellett a minimális fejlődés sem hiányozhat, aminek során a pályák teljesítése és a gyilokszám után kapott pontokat oszthatjuk el egy minimális egyediséggel sem rendelkező képességtáblázatban.
És jóformán ez a játék legnagyobb baja. Adott két nagyon szórakoztató, néhol egészen jópofa ötletekkel operáló film, ami tele van poénokkal és látványos vérengzésekkel, erre a Road Tripnek már a menürendszere is olyan, hogy először iskolába küldeném azt, aki a menü és az opciók kezelőfelületét kitalálta. Nagyjából úgy mutat az UI, mintha valami alfaverziót próbálgatnánk, emellett, ha összehasonlítom a 2002-es Reckoningot, meg a 2019-es Zombielandet, hát, minimális a különbség, sőt meg merem kockáztatni, hogy részletek terén a 17 évvel korábbi játék vezetne, annyira üres és semmilyen a moziadaptáció dizájnvilága.
Jó, egy zombigyilkolós twin-stick shooterhez nem sok minden kell a fegyvereken és a mindenféle, minden irányból özönlő hullákon túl, ezek ráadásul meg is vannak (a nindzsán és T-800-ason túl egyéb fantáziaszülöttekkel), de kevés az igazán jó ötlet, az izometrikus nézetbe meg több élet és apró dizájnelem is belefért volna. Nem mellesleg a játék kimondottan drága, ha a minőséget nézem. El lehet vele ökörködni, van benne néhány jó poén, haverokkal sokkal jobb móka a zombimészárlás is, de látszódik, hogy nem a rajongók kielégítése volt a cél, hanem a bankszámla hízlalása, minimális idő- és erőráfordítással. Még a karakterek is alig hasonlítanak magukra? Tallahassee a Holdig rúgná azt, aki így rajzolta meg, az tuti biztos. Én nem vagyok ilyen drasztikus, így a végigjátszás után egyszerűen töröltem az adathalmazt. És fellélegeztem.
