The Order: 1886 teszt

Azt mondják, a grafika nem minden. Sőt, igazából másodlagos tényező, hiszen egy játék elsősorban a működésével, és nem az általa prezentált látvánnyal tart a képernyő előtt, sokszor akár száz és száz órán keresztül, vizsgaidőszakban, karácsonykor, munkaidőben vagy egy hosszúra nyúlt estén. Én azonban azt vallom, hogy a csudába is, 2015-öt írunk; már rég repülő autókkal kéne száguldoznunk, légdeszkával járni a munkahelyünkre, és robotokkal hozatni magunknak sört a hűtőből. És ha már ezek a dolgok nem valósultak meg, fájdalmas, kiheverhetetlen csalódást okozva gyermeki lelkemnek, akkor legalább a játékok nézzenek ki úgy, mintha a Doom 22 éve jelent volna meg! Talán sekélyesen hangzik, de pont a grafika az, ami beszív egy játékba, és rávesz, hogy egyáltalán foglalkozzak vele – ha arra vagyok kíváncsi, ahogy két pixel egy harmadik után szaladgál, előveszem az Atarit, és csapatom vele pár órát az ósdi Junosztyon. De mielőtt még félreértést szül e kissé éles mondatom, hangsúlyozom, hogy most az AAA-kategória tízezres árakkal riogató termékeiről beszélek, és nem az indie-fejlesztőket köpöm szemközt.

Ennél fogva talán érthető, miért vártam annyira az Ordert. Amióta megtudtam, hogy a két éve bemutatott első kedvcsináló videó nem renderelt anyag volt, hanem bizony a játék akkori színvonalát tükrözte, azt reméltem, hogy amennyiben szakértő kezek dolgoznak rajta, úgy megjelenésekor végre megmutatja, mit is tud a PlayStation 4, és egyszersmind átveszi a Gears of War-sorozat által uralt shooter-trónt, ami jó ideje vár már egy tisztességes királyfira. Sajnos azonban nem ez történt. A The Order persze megjelent, és úgy néz ki, hogy még a PC Master Race öntömjénező übermenschei is elismerően bólogatnak a láttán, mi több, személy szerint úgy gondolom, hogy a valaha készült legkidolgozottabb grafikát birtokló játékról van szó, ami technikai értelemben lenyűgöző, mondhatni hihetetlen eredmény. Nem is a sok klassz fényeffekt, shader és textúra itt a lényeg, hanem a kikezdhetetlen összhatás: az Order egyszerűen gyönyörű. Ha azonban lenyaldossuk róla a lőporszagú cukormázat, szembesülünk a keserű ténnyel, miszerint a Ready at Dawn csapata mindent feláldozott a prezentáció oltárán, beleértve a játékmenetet is – mely, mint említettem, kulcsfontosságú, hogy az embert a gép előtt tartsa.

A BELÜGYMINISZTER ÖRÜLNE

Az Order elindítását követően rögtön feltűnik, hogy alig akad pár lehetőségünk. Vagy a New Game-re nyomunk, vagy a beállításokat böngésszük, amik között szintén nem sok érdekes dolog található: bekalibrálhatjuk a nehézséget, kikapcsolhatjuk a célzás-rásegítést, játszhatunk a kép fényerejével, és aktiválhatjuk a feliratozást, ami a régies angol nyelv használata miatt itt erősen ajánlott, de tulajdonképpen ebben ki is merül, amit az Order nyújt. Ezen kívül találunk még egy Extras menüpontot, amiben viszont csak a stáblistát nézhetjük végig, szóval nem marad más, mint a lecsóba csapás. Ám a New Game menü lenyomása sem kecsegtet túl sok jóval, lévén a játék egy elnyomhatatlan, 15 perces bevezetővel startol, ami bár nagyon-nagyon szép, rendkívül lassú és monoton tempóban vánszorog. Eközben pedig mi, vásárlók, akik majd' 20 ezer forintot hagytunk a boltban az Orderért, aminek a dobozán egy géppisztolyos alak feszít, alig várjuk, hogy végre lövöldözzünk egy kicsit. De nem. A prológust az első fejezet szintén hosszas, szintén unalmas, és szintén lassú folyású bevezetője követi. Blablabla, a Rend fontos, blablabla, vigyázzunk egymásra, blablabla. Mikor már épp elaludnánk, egyszer csak felpörögnek az események, és fegyvert ad a kezünkbe a játék. Hohó, erre vártunk, nosza, ugrás a fedezék mögé! Előhajol, tüzel, vissza. Ismétel. És ismétel. Oké, minden ellenfél halott, menjünk előrébb. Majd kezdjük az egészet elölről, és jöhet a következő tízperces videó.

Ismerős a formula? Nem véletlen, a Gears of Wart fentebb nem csupán a kissé haldokló TPS-zsáner utolsó nagy sorozataként említettem meg, hanem az Order fő inspirációjaként is, hiszen a Ready at Dawn szemmel láthatóan a saját Marcus Fenixét akarta életre hívni az örökké morcos, de persze valójában melegszívű Greyson képében. Ő az a bajszos alak, akit végig irányítani fogunk, és aki a Rendnek nevezett különleges szervezet lovagja, mely egészen a Kerek Asztal Lovagjaiig nyúlik vissza.

Az Order világában a mondabeli Artúr király valós történelmi személy volt, aki hűséges lovagjaival megtalálta a Szent Grált, irreálisan hosszú életet adva így mindazoknak, akik csatlakoztak hozzá a természetfeletti szörnyek, vagy ahogy itt hívják őket, félvérek elleni harcban. Persze az idő kereke fordult pár századot, 1886-ban pedig a Rend már nem a vérfarkasok és vámpírok totális kiirtásáért küzd, hanem az egyensúly fenntartásáért. De mielőtt valaki liberális, minden vérvonalat tisztelő lovagokat vizionálna, az egyensúly szó ebben az esetben az emberi faj felsőbbrendűségének megőrzését jelenti. Azaz, ha valahol felütik a fejüket eme istentelen lények, a Rend alaposan szétcsap közöttük, hogy megtanulják, hol a helyük. Sőt, így járnak a korona ellen lázadók is, akik egy ideje már több borsot törnek a derék angolok orra alá, mint a teljes Alkonyat-stáb együttvéve.

Tiszteletlen, mi több, jogtalan dolog volna elvitatni az Order második legnagyobb érdemét, ami az általa teremtett steampunk világ kidolgozottsága. Még úgy is, hogy maga a sztori nem nyerne Oscart, hisz tele van buta klisékkel és előre látható fordulatokkal, ám egy akciófilmtől sem vár többet az ember pár óra laza szórakozásnál, ehhez pedig az Order forgatókönyve is elég… lenne, ha nem venné magát nevetségesen komolyan.  Időnként már szinte kínos látni, ahogy hősünk, Greyson vergődik a Rend parancsai és a szíve diktálta kételyek között, amiket aztán a játék második felében nagyon gyorsan eszkalálnak az írók megoldhatatlan konfliktussá. Ez azt jelenti, hogy az Ordernek rendes befejezése sincs, az utolsó képsorok csak egy mellékszálat zárnak le, a folytatásra hagyva az alternatív, technikailag bizonyos értelemben még korunknál is fejlettebb 1886-os London legfontosabb kérdéseinek megválaszolását.

NÉZD! MONDOM, NÉZD!!!

S hogy mi tölti ki a sok-sok átvezető közti üres helyet? Nos, a világ legunalmasabb lövöldözése, ami már 2000-ben sem tetszett volna senkinek. Az Order egy százéves játékmeneten lovagló, monoton shooter, ami ha nagy kegyesen engedi, hogy játszunk, akkor az első órától az utolsóig ugyanazokat a feladatokat ismételteti velünk. Álljuk a sarat, míg elfogynak az ellenfelek. Nézzünk körül a pályán. Győzzük le a fejezetvégi rosszfiút egy QTE-csatában. Puff, itt a vége fuss el véle! Se egy rendes boss-harc, se egy emlékezetes csata, semmi. Akadnak pillanatok, amikor már majdnem élvezzük a dolgot, de a lendületet kisvártatva megszakítja egy újabb hosszúra nyúlt átvezető. Vagy épp kiszúrunk a pályán egy fehér körrel jelzett tárgyat, amit megnézhetünk. Meg KELL néznünk. Nem vicc, emberünk odabattyog az asztalhoz, felvesz egy zsebórát, és nézi, mint Kim Dzsongun a „jó Korea” csodáit. Nem csinál vele semmit, csak bámulja. Hogy miért? Öncélú módon azért, hogy a játékos lássa, micsoda részletességre képes a Ready at Dawn saját fejlesztésű grafikusmotorja és az az alá dolgozó modellezők, grafikusok. Így van, más értelme nincs a dolognak. Persze találhatunk újságcikkeket és meghallgatható audioüzeneteket, amik segítenek kicsit mögé látni az amúgy in medias res történetnek, mindez azonban nem jogosítja fel a fejlesztőket arra, hogy az orrunk alá dörgöljék a grafikát. Mintha amúgy nem látnánk, hogy döbbenetesen néz ki a játék.

Mindezt még elnézhetnénk a srácoknak, ha lenne valamiféle fejlődési rendszer, New Game Plus, vagy bármi, ami rávenne, hogy újra elővegyük az Ordert. Ilyesmi viszont nincs a játékban, ami egyébként kimondottan rövid, normál nehézségi szinten úgy 4-5 óra alatt végig lehet szaladni rajta. Én Hardon játszottam végig a programot, de megbántam, mert még egy nyavalyás trófeát sem kaptam az erőfeszítéseimért, a mesterséges intelligencia pedig buta maradt, mint a tök, s egyedül a frusztrálóan pontos találatai és a vérzékennyé vált Greysonom miatt tűnt nehezebbnek a játék. Az Order sztorija egyébként tizenhat fejezetre bomlik, ami elsőre nem tűnik kevésnek. Fontos megjegyezni azonban, hogy ezek között kettő olyan is akad, amelyben nincs interakció, csak hosszú átvezető videók, szép grafikával. És ez már oly mértékű pofátlanság, ami mellett nehéz elmenni szó nélkül. Mielőtt pedig megkérdeznétek, hogy a korábban említett Extras menüpont mivel bővül a végigjátszást követően, elárulom, hogy semmivel. Komolyan, csak a stáblista marad benne. Klassz extra, mi?

ÚJVILÁGREND

A fentiek tekintetében talán jogos lenne a földbe tiporni az Ordert, és a mellékelt százalékszámra tekintve talán nem is állok olyan messze a Rend meggyalázásától. Ugyanakkor muszáj kimondanom, amit rajtam kívül már többen elszajkóztak: az Order egy techdemó, ami a látvány kedvéért lett faék egyszerűségű és unalmas. Ha megnézitek, mennyi munkát fektetett a csapat az átvezetők dramaturgiájába, vagy épp a megnézendő (NÉZD!!!) tárgyak kidolgozottságába, érhetővé válik, miért készült ez a játék öt teljes évig, és lett végül olyan, amilyen. De tudjátok, mi a legszomorúbb ebben az egészben? Az, hogy ha a Ready at Dawn nem ragaszkodik a lövöldözős játékmenethez, akár egy Quantic Dream-féle interaktív filmet is készíthetett volna a csapat, mint amilyen a zseniális Fahrenheit vagy Heavy Rain voltak. Ehelyett csináltak egy TPS-t, ami ezer sebből vérzik, unalmas, és tele van olyan hibákkal, amiket 2015-ben egyszerűen nem nézhetünk el. A kamerakezelés például kész tragédia, Greyson feje néha az egész képet eltakarja, amin nem sokat segít, hogy az Order 2.40:1-hez képarányt használ. De felemlegethetjük még, hogy a Rend tagjai, bár elméletileg természetfeletti szörnyek ellen küzdenek, alig találkoznak félvérekkel a játékban, és ha mégis, azok mindig pontosan ugyanolyan hülyén viselkednek. Amennyiben az Order sikeres lesz, akkor tuti, kap folytatást is, azt azonban már nem fogom ennyire várni, hacsak a Ready at Dawn fel nem vesz még száz dolgozót, akik valamennyire a játéktervezéshez is konyítanak.