Egy legendás, esetlegesen több évtizedes múltra visszatekintő stúdió elvesztésekor mindig nagyon szomorúak vagyunk, több okból is: egyrészt ugye senki se kívánja a másiknak, hogy az utcára kerüljön (maximum csak a legnagyobb ellenségnek), másrészt egy videojáték-fejlesztő csapat esetében mindig ott a kérdés, hogy mi lesz akkor azokkal a művekkel, amiket már befejeztek, amik már a piacra kerültek. Utóbbi igazából akkor releváns, ha valami klasszikus játékról van szó, amit már rég kivontak a forgalomból, a digitális boltokba pedig soha sem került fel. Ezer és ezer ilyenre tudunk példát: az elmúlt esztendő végéig a LucasArts-féle Star Wars-játékokra csak az eBayen lehetett rábukkanni (de a GOG végre megoldotta a dolgot), a LucasArts-kalandjátékok zöme is még mindig a fiók mélyén lapul, és a System Shock 2 digitalizálásához is több mint egy év, több tucat tárgyalás, és rengeteg munka kellett... és ezt az akadályt pont most nem tudta megugrani a No One Lives Forever, amiről csak hosszas utánajárás után derült ki, hogy nem csak, hogy több cégnél vannak a jogok, de ezek egyike se akar időt és energiát szánni arra, hogy engedjenek az igazukból, és hagyják befejezni a Remastered- kiadást. Valami ilyesmi volt a szituáció a Relic esetében is, amely alól egykori kiadója, a THQ halt ki, de mivel a Dawn of War-szériával akkora sikert aratott a gárda, mint amire a műfajban csak a Blizzard volt képes, ezért egy percig se volt kérdéses, hogy otthonra találnak. A játékaik esetében már nem volt ennyire egyértelmű a helyzet: a Warhammer a licenc miatt volt kérdéses, a Homeworldről pedig utoljára 2007-ben hallottunk, mikor a THQ próbálta meggyőzni a Sierrát / Vivendit a jogok továbbadásáról. Aztán jött a csőd. És a keselyűk.
DÖGVÉSZ REÁD
Talán nem meglepő, de a Homeworld iránt mégse volt akkora érdeklődés, annak ellenére, hogy minden idők egyik legjobb értékelésével rendelkező, az egész műfajban maradandó nyomot hagyó klasszikusról van szó. Nem meglepő, mert a Homeworld nem egy fiatal széria: első része 1999 szeptemberében jelent meg, amit egy kiegészítő, 2003-ban pedig egy számozott folytatás követett, ám a Relic eladásával, és a Sierra bukásával a Homeworld eltűnt a színről, és jogviták miatt senkinek se jutott eszébe feltámasztani. Bár az eredeti fejlesztőcsapat más név alatt megpróbált neki szellemi örököst készíteni 2007-ben, de nem jártak sikerrel, így a Homeworld feltámasztására kizárólag egy esély volt: a THQ csődje utáni aukció, ahol darabokban értékesítették az egykori kiadóóriás portékáit. Erre a franchise-ra mégis csak két licit érkezett: egy a független Team Pixeltől egy kifejezetten ésszerűnek tűnő, 700 ezer dolláros ajánlat képében, egy pedig attól, akire senki se számított -– a Borderlandsnek köszönhetően megtollasodott Gearboxtól, amelynek volt ugyan tapasztalata befuccsolt, vagy elfeledett dolgok feltámasztásában (bár a Duke Nukem Forever azért tuti nem a stúdió történetének legjobb alkotása), de a műfajban nem. És közben csináltak még egy katasztrofális játékot (Aliens: Colonial Marines) is, úgy lerombolva a renoméjukat, hogy azt tanítani lehetne.
A Homeworld Remastered esete mégsem hasonlítható egyik Gearbox-incidenshez sem. A DNF-fel ellentétben itt nem egy befejezetlen játékot kellett egymástól független elemekből összepasszírozniuk, és az Alientől eltérően nem egy komoly szabályokkal rendelkező licenc korlátai között kellett új játékot készíteniük. A dolguk mindössze annyi volt, hogy fogják a két klasszikust, és a modern operációs rendszerekkel kompatibilissé tegyék őket -– és ha már ott járnak, kicsit fel is javíthatják a grafikát, mert a kor azért rányomta a bélyegét. És pontosan ezt tették, csak épp sokkal jobban, mint azt bárki remélni merte volna.
VÁR AZ ŰR
Mondjuk ki már az elején: a Homeworld Remastered a legjobb újrakiadás, amit valaha csináltak. Legutóbb pont egy hónapja lehetett keseregni a Grim Fandango Remastered kapcsán, ahol a játék neve mögé csapott szócskából tényleg csak a minimum teljesült: az, hogy modern környezetben is fusson, és hogy digitális platformokon is elérhető legyen. Persze a GF esete különleges volt, a játék által használt technológia miatt nem lehetett többet nyújtani, a Homeworld esetében viszont nincs ilyen probléma, sőt. Igazából az lett volna a furcsa, ha nem csinálnak semmit vele a Windows 8 és a minimum HD-felbontás támogatásán túl, annak ellenére, hogy rajongói modifikációkkal még a 16 éves klasszikus is tud szép lenni, objektíven nézve is.
A Remastered viszont nemhogy szép, de egyenesen gyönyörű, ami a legjobban akkor jön elő, ha előtte az ember elindítja a csomag részét képező eredeti játékot is, ami pont olyan, mint a kilencvenes évek összes cucca: csúnya, legalábbis mai szemmel nézve, 3D-je kezdetleges, textúrái elnagyoltak, modelljei szögletesek, dinamikus fényeknek, részecske effekteknek pedig nyoma sincs. Aztán ha elindul a Remastered kiadás, jön a döbbenet, mert a felsoroltak gyakorlatilag mindegyike megtalálható benne. Akár 4K felbontáson is elindul, minden, kicsit megnövelt poligonszámú járművén mesés borítás van, és teljesen stabilan fut. Stabilan és jól: akinek kimaradt az eredeti, az meg se mondaná, hogy ez valójában nem egy 2015-ös új cím, hanem egy 1999-es régészeti lelet.
CSILLAGOK HÁBORÚJA
Ennek pedig kereken két oka van. Egy, hogy a Relic a jövőbe látott, és a Homeworld annyira előremutató volt, hogy a műfaj még mindig nem tudott drasztikus újdonságokat felmutatni az elmúlt 16 évben. Kettő: a Gearbox nem csak a külcsínt modernizálta, de a tálalás azon részét is, amiről mindenki elfeledkezik – a kezelőfelületet. Az első epizód a kor szellemét tükrözte, egész képernyős almenübe bújtatott építkezéssel és kutatással. A Gearbox megtehette volna, hogy ezt újratextúrázza, aztán munkájukat befejezettnek tekintve továbblépnek, ehelyett viszont kihajították az egészet, és csináltak egy vadonatújat. Olyat, amely sose navigál el a főképernyőről, és ott is szinte átlátszó, ízléses feliratként szerepel – és nemcsak az első, de a második epizód esetében is. Nehéz szavakkal leírni, hogy ez mennyivel könnyebbé és élvezetesebbé teszi a kifejezetten komplex játék kezelését, főleg az eredetit nem ismerők számára. Legyen elég annyi, hogy messze ez a Remastered kiadás legjobb része – na meg a tény, hogy a közös felület egyúttal közös motort is jelent, vagyis mind a két rész egy szinten mozog, és eredetileg hiába választják el őket évek egymástól, az egyesítés miatt anélkül lehet belevágni a folytatásba, hogy újra kellene tanulni az egész játékot. Vagy mondjuk a multiplayert.
Mert az persze nem maradhatott ki. Bár jelen sorok írásakor még csak béta állapotban van, de tökéletesen működik, és itt is tetten érhető az egyesítés, hiszen a második Homeworldben bemutatott új frakciók is kiválaszthatók, így végre minden faj küzdhet egyetlen térképen. Valami csoda folytán ez még az egyensúlyt se rúgja fel nagyon, nem lehet azt mondani, hogy egyik oldal lényegesen erősebb vagy gyengébb lenne a többiekhez képest.
Tényleg tökéletes lenne akkor a Homeworld: Remastered? Majdnem. Hihetetlenül igényes, döbbenetesen tartalmas, cserébe viszont nagyon drága, a Steamen 32 euróért kérnek érte, és ami ennél is fájóbb, az az, hogy a Homeworld kiegészítője nincs benne. A Gearbox szerint azért, mert az évek során elveszett a forráskód, úgyhogy be kell érnünk ennyivel. De ha az „ennyi” minden idők egyik legjobb stratégiai játéka minden idők legjobb újrafestésével, akkor azért nem a sírás miatt fogunk zsebkendőhöz nyúlni.
