Ha viszont a válaszod nem a bevezetőben feltett kérdésre, akkor jobb, ha messze elkerülöd a Hard Resetet, mert ez a játék nem szórakozik, és úgy rúg fenékbe, hogy a fal adja a másikat. Bizony, a lengyel The Flying Wild Hog első, alig két hónapja bejelentett munkája kifejezetten a nosztalgiára vágyóknak készült. Volt ugyanis idő, amikor egy FPS-ben nem voltak scriptelt képsorok, se történet, de még csak rendes átvezető filmek sem. Voltak viszont ellenfelek, annyian, mint az oroszok, na meg az adrenalint pumpáló akciótenger, ami csak akkor ért véget, ha a záró képsorokat (azaz a legtöbb esetben egy „Thank you, game over!” feliratot) követően felálltunk a számítógép mellől. Ezt a mára kissé elfeledett, noha mégis sokak által visszasírt kort idézi fel a Hard Reset, méghozzá olyan precizitással, hogy bizonyosan elejtünk majd néhány könnycseppet a telepítést követően – vagy a szívbemarkoló emlékek felidézése okán, vagy azért, mert olyan nehéz a játék, hogy már az első pályán elvérzik az ember…

Acélos

Talán szégyen, de jómagam is hamar feladtam a normál fokozattal járó kínszenvedést, és inkább easyre állítva fejeztem be a játékot. Persze mondhatnánk, hogy szimplán béna vagyok, de az az igazság, hogy más FPS-ekben kifejezetten szeretem a nehezebb fokozatokat, mert a legtöbb közepes beállítás egész egyszerűen nem nyújt kellő kihívást a számomra. A Hard Reset viszont minden szinten izzasztó, így hacsak nem vagy mazochista, ajánlott könnyű beállításon kezdeni a játékot, és az önsanyargatást csak a második vagy a harmadik végigjátszásra hagyni. Szomorú, de ahhoz, hogy teljes egészében kiélvezhessük a kicsengetett eurókat, szükség is lesz a többszöri nekifutásra, mert a kampány alsó hangon sem tart tovább öt óránál. Mivel pedig multiplayer nincs, egyedül a régimódi játékmenet mára kissé szokatlanná vált stílusa szögezhet a monitor elé. Még szerencse, hogy ezzel nincs semmi gond. Sztori is van, valami kattant tudósról meg egy disztópiáról, ahol az emberiség metropoliszokba tömörült az öntudatra ébredt robotok állandó támadásai miatt, de aligha lesz olyan, akit ez érdekelni fog. Még azt se tartom túlzásnak, ha egész egyszerűen elnyomogatjátok az egyébként szépen megrajzolt képregényes átvezetőket, mert csak kizökkentenek a ritmusból. A hangsúly itt kizárólag a lövöldözésen, a folyamatos, üresjáratoktól mentes harcon van, amit a program a korai Quake- és Doom-játékok bevált módszereivel biztosít. Mesterséges intelligencia? Az meg mi? Kell a fenének! Csak jöjjenek a robotok végtelen számban, a játékos pedig győzze pusztítani őket!

Hasonlóan oldschool a küldetések rendszere is. A Hard Reset pályái a 90-es éveket idézik, lévén gyakorta fordul elő, hogy csak azért járjuk be a kellően méretes szinteket, hogy a kiindulópont melletti ajtót aktiválni tudjuk. A feladataink amúgy sem túl változatosak: gombokat nyomogatunk, liftezgetünk, terminálokat kapcsolunk ki és be – furfangos feladványokra, innovatív ötletekre ne számítson senki. Ahogy az már az eddig leírtakból talán sejthető, a The Flying Wild Hog nem erőltette meg magát, kizárólag az intenzív tűzharcokkal akarja eladni a portékáját. Ennyi viszont nem elég, a Hard Reset ugyanis egy idő után monotonná válik, ami egy öt óra hosszú játék esetében minden, csak nem jó jel. Még szerencse, hogy a bossok erősek, nagyok és gonoszak, nélkülük ugyanis tényleg túlságosan hamar unalomba fulladna az egész program.

Vasakarat

Bár a játékmenet a legtöbb mai sallangot mellőzi, azért van pár apró ötlet, amiket a fejlesztők nem átallottak átvenni a modern shooterektől. Ilyen például, hogy egyszerre csak két fegyverünk lehet. Mielőtt azonban a szívünkhöz kapnánk, és elátkoznánk a The Flying Wild Hog ártatlan munkatársait, leszögezném, hogy ennél nincs is több gyilkos szerszám a játékban. Van egy gépfegyver és egy plazmavető, amiket többféle módon fejlesztgethetünk a pályákon fellelhető interfészek segítségével, ám a megszokott speckókon túl (zoom, nagyobb tár, erősebb lőszer, stb.) teljesen új képességekkel is felruházhatjuk őket. Így lesz például az alap géppuskából shotgun, gránátvető vagy akár rakétavető. Maga a lövöldözés egyébként ritka élvezetes, a fegyverek ereje tényleg elsöprő, valódi öröm gyönyörködni a szerteszét repülő fém alkatrészekben. Fejleszteni természetesen a felszerelésünket is lehet, mi több, kell is, szóval, ahogy haladunk előre a játékban, úgy leszünk egyre jobbak és erősebbek. A fejlesztéshez szükséges sárga energiacsomagokat hol az ellenfelek dobják, hol elrejtve találjuk őket a szinteken, a lényeg, hogy folyamatosan kutatnunk kell utánuk, mert a pályákon előre haladva esélyünk sem lesz a felturbózott kiegészítők nélkül.

Szárnyas gépvadász

Régimódi shooter létére a Hard Reset igencsak korrekt grafikát villant, sőt, a játék alatt végig az volt az érzésem, hogy ez tulajdonképpen egy techdemó, amit azért dobtak össze a lengyel srácok, hogy valaki végre felkarolja őket. A képek ugyan nem tudják visszaadni a látvány dinamikáját, azonban higgyétek el, hogy szó szerint döbbenetes, amit a saját fejlesztésű engine a képernyőkre varázsol. A pályák kidolgozottsága első osztályú, nincs két egyforma utcarész vagy szakasz, az ellenséges robotok és főellenfelek pedig remekül néznek ki, szinte már zavaróan erős shaderek és színek feszítenek rajtuk. Mindezt azonban simán felülmúlja a dizájn, ami leginkább a Szárnyas fejvadász című filmet juttatja az ember eszébe. Minden kékes, sötét és idegen, elhinni is nehéz, hogy ilyen rideg körülmények között élhetnek emberek.

Külön kiemelendő, hogy az interakciót a Doom 3-ban látottakhoz hasonlóan oldották meg, vagyis minden egyes menü egy virtuális monitor, amit az egérrel lehet irányítani, valós időben. A tálaláshoz persze a zene és a hangok is hozzátartoznak, e téren azonban nem nagyon van mit elemezgetni. A muzikális oldal kimerül az akcióhoz igazított tamtamban, és bár felidézni egyetlen taktust sem tudnék, a zene a funkcióját maradéktalanul betölti, hiszen rendesen megemeli az ember pulzusát játék közben. A szinkron ugyan gyenge, de legalább keveset halljuk, a környezeti zajok pedig teljesen átlagosak, viszont még így is hozzák azt a színvonalat, amit egy akciójátéktól elvárhatunk.

A végső szavunk

Amikor először hallottam, hogy a Hard Reset csak és kizárólag PC-re jelenik meg, nem igazán értettem a dolgot, hisz manapság csak akkor van értelme a platformexkluzív fejlesztésnek, ha egy pénzesebb konzolgyártó áll a csapat háta mögött. A teszt után viszont már világos, hogy miért csak PC-re, és miért csak letölthető formában jelent meg a játék. Más platformon ezt a stílust nem értékelnék, nálunk viszont megtalálható az a hardcore réteg, aki igenis követeli magának az efféle szórakozást. Egyedül azt sajnálhatjuk, hogy a Hard Reset a fájó rövidsége ellenére is képes unalmassá válni – pályánként néhány új ellenféllel vagy változatosabb feladatokkal simán ki lehetett volna küszöbölni ezt a hibát is. Amit végeredményben kapunk, az egy szórakoztató retro élmény, amit főleg azoknak tudok ajánlani, akik a Duke Nukem Foreverben csalódva továbbra is áhítoznak egy, a klasszikus FPS-eket idéző program után. A többiek viszont jobban járnak, ha kivárják az ősz nagy shooter-áradatát.