Alan Wake egy híres bestseller-szerző, aki rémisztő történeteivel emberek millióit hódította meg, azonban már évek óta képtelen az írásra. Hogy egy kicsit lerázza magáról az írói válság nyomasztó terhét, hogy megszabaduljon a nyüzsgéstől és kissé piócaszerű ügynökétől, Alan feleségével, a fotós Alice-szel egy isten háta mögötti hegyi kisvárosba, Bright Fallsba utazik, hogy egy rövid időre nyugalmat találjanak. Alan abban is bízik, hogy a pihenés megszünteti kegyetlen rémálmait is, azonban – ahogy az egy ilyen sztoriban lenni szokott – a pár érkezése után gyanús események láncolata veszi kezdetét, melynek eredményeként Alice eltűnik, Alan életéből kiesik egy hét, és ami még ennél is rosszabb, az elsőre mesebeli Bright Falls felfedi igazi arcát, s kiderül, hogy főhősünk hajmeresztő agyszüleményei valamilyen módon megtalálták az utat a valóságba...
Previously on Alan Wake
Az Alan Wake műfaját tekintve egy horror-akció-kaland, s a Remedy fejlesztői tudták, hogy valami egészen különlegessel kell előrukkolniuk, ha újat akarnak mutatni a zsáner korábbi képviselőihez képest. A történet csupán egy dolog (habár esetünkben ezzel sincsen semmi baj, sőt...), ami igazán számít, az az atmoszféra, és hogy az alkotók képesek-e valódi feszültséget szítani, avagy megmaradnak az olcsó ijesztgetésnél. A játékkal töltött órák után örömmel nyugtázzuk, hogy a fejlesztőcsapat vette az akadályokat, és egy olyan programot tett le az asztalra, ami biztos, hogy jó darabig beszédtéma lesz a játékos szubkultúra berkeiben. Na de lássuk, mivel is sikerült igazán kiemelkedőt alkotni az egykori Max Payne fejlesztőinek. Egyrészt adott az epizodikus felépítés (öt nagyobb fejezeten kell keresztülnyomoznunk magunkat), ami első hallásra nem nagy szám, de itt profin van összerakva. Minden epizód egy kisebb cliffhangerrel zár, fenntartva a feszültséget, majd megjelenik a vége felirat, és felcsendül a játék soundtrackjének egy-egy darabja, ami garantáltan libabőrt varázsol a karunkra (vétek is lenne elnyomni őket…). Aztán a dal végeztével jön a folytatás, egy „az előző részben történt” összefoglalóval, hogy aztán ismét a kezünkbe kerüljön az irányítás. Ez az apró sorozatos megoldás tényleg nem egy nagy kunszt, de a megvalósítás, ahogy egy kicsit megtöri a játékot, az szinte tökéletes, és jófajta Twin Peaks-es hangulatot kölcsönöz az Alan Wake-nek. Ezenfelül pedig ott van maga a kaland, a sok felfoghatatlan elem, a rejtélyek, amelyek fokozatosan kerülnek kibontásra, hogy a játékos minél inkább a program hatása alá kerüljön. Nappal a kisváros nyugodt, de baljóslatú, és az igazi borzalom a nap leszálltával köszönt a játékosra, hiszen ekkor már semmi nem ment meg minket a „Taken” nevezetű szerzetektől, akik mindenáron hősünk életét akarják. A történetvezetés egyébként minden este a sötét erdőbe vezényli Alant, és mikor a fák közé érünk, akkor lopakodik elő a játék legnagyobb erénye: megemelkedik a pulzusunk, izzadni kezd a tenyerünk, körbe-körbe forgatjuk a karakterünket, figyeljük a zajokat, az elemlámpánkkal összevissza pásztázunk. Röviden: rettegni kezdünk, és pattanásig feszült idegekkel várjuk, hogy mikor bukkan fel egy vagy több ellenfél...
Túlélőtábor
Márpedig fel fognak bukkanni, és mikor a sötétből materializálódó alakok hirtelen felbukkannak, garantáltan végigszalad rajtunk egy cseppnyi adrenalin. Ellenfeleink nem evilági lények, legyőzésük szimpla lőfegyverekkel képtelenség, éppen ezért kell, hogy mindig nálunk legyen egy zseblámpa, ugyanis a fény segítségével le kell bontanunk ellenfeleinkről a sötétséget, csak eztán tudjuk őket a másvilágra küldeni néhány jól irányzott lövéssel. A feladat leírva egyszerűnek tűnik, de mikor 3-4 szerzet támad ránk, merül a lámpa eleme, tárazni kell, és bekerítenek, bizony könnyen pánikba esik az ember. Ami annyit tesz, hogy a játék eléri célját, működik, hatással van az emberre: meredt szemmel bámuljuk a tv képernyőjét, kiver minket a frász, és mindezt még élvezzük is. Szerencsére nem mindig vagyunk csak az elemlámpánkra utalva, sokszor bukkanhatunk jelzőpisztolyra, jelzőfényre, villanó gránátra, és elszórva találhatunk villanyoszlopokat is (amikbe esetenként egy generátoros minijátékkal kell életet lehelnünk), amelyek fénysugara nemcsak megóv minket az ellenfelektől, de azonnal vissza is tölti az életerőnket. Kalandjaink során jó pár fegyvert összeszedhetünk (pisztoly, shotgun, vadászpuska…), de mindig a fény és a jó reflex a lényeg, és bármennyire is szégyen, esetenként a futás a leghasznosabb megoldás, főleg ha látjuk, hogy a közelben biztonságot jelentő fényforrás van. A program fentebb vázolt felépítésének köszönhetően egy pillanatig sem érezzük magunkat szuperhősnek, a karakter élete szinte minden pillanatban veszélyben forog, egy perc nyugtunk sincs, félelemben teszünk meg minden egyes métert…
A sötétség fokai
Mindez persze nem működne a megfelelő tálalás nélkül. Az Alan Wake lenyűgöző játék, eszméletlenül kidolgozott helyszínekkel, gyönyörű és jól animált karaktermodellekkel, de a lényeg most nem a pixelrészletekben rejlik, hanem a dizájneri zsenialitásban, ahogy megalkották az éjszakai pályákat, a környezetet és azt a hatást, ami alól képtelenek vagyunk kivonni magunkat. A fák között szaladni, miközben mindent ellep a köd, a cikázó elemlámpafénnyel, nos, ezt nem lehet megszokni, az embert minden alkalommal kirázza a hideg, és mikor a nyomasztó hanghatások közepette felbukkan egyszerre több ellenfél is, bizony tényleg koncentrálni kell, hogy megőrizzük a hidegvérünket. Ennek az elképesztő hangulatnak köszönhető, hogy gond nélkül túllendülünk azon, hogy egy szinte teljesen lineáris kalandot görgetünk végig, megtoldva néhány egyszerű feladattal, sok-sok harccal, a rejtély mondhatni automatikus megoldásával. Az Alan Wake, akárcsak a PS3-as gyöngyszem, a Heavy Rain, valójában egy interaktív mozi, ahol a fejlesztők végigvezetnek minket a történeten, néha ránk bízva, hogy a karakterünket életben tartsuk. A játék világa, annak mélysége, főhősünk története, az epizodikusság és a végletekig kidolgozott apróságok (rádió- és tv-adások, a kéziratunk fellelhető lapjai, az ilyen-olyan üzenetek a falakon, az erdőkben) mind-mind feledtetik, hogy nem nagyon van választási lehetőségünk, hanem haladunk előre egy szépen kitaposott ösvényen. Az Alan Wake egy zseniálisan összegyúrt interaktív horror, amin ugyanolyan jó átrágni magunkat, mint egy vaskos Stephen King-regényen. A káprázatos külcsín, a nyomasztó és félelmetes atmoszféra, a Twin Peakst, a King-féle Tortúrát és a Silent Hillt idéző történet egy pillanat alatt beszippant, és nem is akarunk majd addig szabadulni, amíg a rejtélyek végére nem jártunk. A beszerzést követő tanácsunk, hogy a játékot hagyjuk pihenni nappal, várjuk meg, míg ránk száll az este, a fényt hagyjuk meg Alan Wake-nek, sötétben vágjunk neki a kalandnak. Sajnos a PC kimarad az élményből, hiszen végül X360 exkluzívvá lett a játék, de könnyen elképzelhetőnek tartjuk, hogy a távoli jövőben végül kedvenc platformunk is betekinthet Bright Fallsba...
