A Razer három eszköz kibővítésével indított támadást a vezeték nélküli eszközök kategóriájában. Kipróbáltuk a gyár legújabb egerét, billentyűzetét és headsetjét, melyek együttesen igyekeznek kiszakítani minden gamert a vezetékek hálójából.
Razer DeathAdder V2 Pro
Ha egy dizájn kiállja az idő próbáját, és nem csupán éveken, de évtizedeken át gyakorlatilag változatlan formában kapható, az elég jó indikátora annak, hogy sikerült valami igazán maradandót alkotni, a Razer DeathAdder pedig ezt gondolkodás nélkül elmondhatja magáról. 2006 decemberi debütálása óta megszámlálhatatlanul sok formában lehetett már vele találkozni (általában egy adott játék színpalettájához igazítva, a dobozt brandelve), de számos alternatív, kisebb-nagyobb módosítással felruházott testvére is született, fundamentálisan azonban csak idén januárban változott a V2-es változat megjelenésével. A változás pedig leginkább a felszín alatt volt érzékelhető: a súlyfelesleg ledobása mellett elsősorban a kapcsolócsere hozott teljesen más élményt, amely mellé egy új optikai szenzort is sikerült becsempészni, így növelve az egér hatékonyságát. A végeredményről már megoszlanak a vélemények, hiszen sokan a túlságosan sokszor túlforduló görgő, a kattintások keménységének hiányossága okán voltak elégedetlenek, de a DeathAdder V2 ennek ellenére annyira sikeresnek és népszerűnek bizonyult, hogy az ősz beköszöntével megérkezett annak ultra prémium változata.
A DeathAdder V2 Pro ugyanis csak minimálisan tér el elődjétől – a Razer igyekezett orvosolni a görgővel kapcsolatos aggályokat, ami a gyakorlatban is érezhető. Bár a görgő továbbra is nagyon könnyen mozgatható, sokkal erőteljesebb visszajelzést ad mozgás közben, és a klikkelés maga is hasonlóan javult, mind a hangot, mind az érzést tekintve, köszönhetően a 2. generációs kapcsolóknak. Legnagyobb újítása viszont nem ez, hanem természetesen a vezeték nélkülisége. A Razer által Hyperspeednek nevezett, vezeték nélküli kapcsolódási megoldást használva kínál – a Razer állítása szerint – a versenytársakhoz képest 25%-kal gyorsabb munkasebességet, amit bizonyítani nehéz, de van, ami vitathatatlan: a DeathAdder V2 Pro bizony játék közben pontosan olyan sebességgel veszi be a kattintásokat és az egérmozgást, mintha madzagra lenne kötve. Több hónap DeathAdder V2-használat után a különbség abszolúte észrevehetetlen a két eszköz között – az újrahasznált forma és anyaghasználat okán igazából csak az a feltűnő, hogy a kábel nem akad bele semmibe, hiszen nincs is.
Illetve ami van, az igazából csak a töltést szolgálja (bár a szövetborítású SpeedFlex kábel végleg is ráaggatható, de az pont a lényeget öli meg...), amire nem lesz túl gyakran szükség. A V2 Pro kétféleképpen is használható (Bluetooth-on és a HyperSpeeden át), és ettől függően biztosít 70–120 óra üzemidőt. Az érzékelő maga egy borzasztóan apró kis USB-s eszköz, amely a Razer Synapse-on át kínál beállítási lehetőségeket. Természetesen pontosan úgy szabható testre, mint társai – azaz kicserélhetők a gombok funkciói, öt lépcsőben állítható az érzékenysége, és Razer-eszközről lévén szó a teljes RGB-skálát ki tudja aknázni – és alvó módba kapcsolva, bizonyos idő elteltével képes az árammal is gazdálkodni.
Nem mentes azonban a “hibáktól”, bár ez nem a megfelelő szó. Egyrészt jobbkezes egérről van szó, amiből jelenleg sajnos balkezes vagy kétkezes változat nem érhető el, ezzel pedig a játékosok egy részét automatikusan kizárja. Ennél viszont sokkal fájóbb az árazása. A vezetékes testvérét hozzávetőlegesen 25 000 forintért már meg lehet vásárolni, ezért viszont ennek majdnem a háromszorosát (!) kéri a Razer, és ezért igazából csak a vezeték nélküliséget kapjuk meg extraként, semmi mást. Ez az áremelés kifejezetten indokolatlan, de minimum eltúlzott, még úgy is, hogy a DeathAdder V2 valóban az egyik legjobb gamer egér a piacon, és még bőven elérhető áron kapható – előbbi a DeathAdder V2 Pro-ról is gondolkodás nélkül elmondható, csillagászati ár ide vagy oda!
Razer BlackWidow V3 Pro
Ezek után persze annyira már nem meglepő, hogy a cikkben bemutatott másik két eszköz is egy korábban kiadott hardver revíziója, csakhogy a BlackWidow V3 Pro nem csupán annyit tud, hogy elhagyta a vezetéket, sőt gyakorlatilag minden szempontból és minden túlzás nélkül talán ez a jelenleg kapható legjobb Razer-billentyűzet. A BlackWidow V3-nak mindenképp volt honnan ihletet merítenie és fejlődnie. A BlackWidow-család számos tagot számlál, ezen harmadik generáció pedig a BlackWidow Elite-et gondolja tovább.
Hiszen a numerikus billentyűzet fölött található médiakapcsolók változatlan formában vannak jelen, és elődjéhez képest a borzasztóan kényelmes csuklótámasz is elsősorban csak formájában és dőlésszögében mutat eltérést (és mintha a mágnes ereje is gyengébb lenne, nem akar úgy odatapadni, mintha Thor kalapácsáról lenne szó). Fundamentális változás nem is itt, hanem a billentyűzet takarólapjában érhető tetten, amely végre valahára nem műanyagból, hanem alumíniumból készült. Ettől nem csupán nehezebb lett a BlackWidow, de a strapabíróság érzését is át tudja adni, amit remélhetőleg az idő is igazolni fog. Az mindenesetre biztos, hogy ennek a lapnak már a tapintása is lényegesen jobb, különösen, ha hozzávesszük, hogy a keycapek (billentyűsapkák?) is a megszokottnál keményebb anyagból vannak – a Razer állítása szerint extrán vastag oldalakkal rendelkeznek, így hosszútávon a terhelést is jobban bírják.
Lesz is nekik mit. A BlackWidow V3 pro két kapcsolóval érhető el – a mi példányunkban a zöld mechanikus kapcsoló van, azaz ez a hangos, leütéskor öblös hangot adó, taktilis változat, amely játékra optimalizált, de elérhető egy sárga mechanikus kapcsoló is, amely a csendes verzió. A zöld a 4 milliméteres utazótávolságával és az alaphelyzetbe való villámgyors visszaugrásával nekem még mindig a kedvenc kapcsolóm, és a működésére nem lehet panasz – a tálalására viszont annál inkább. A BlackWidow Elite után ugyanis határozott visszalépés tapasztalható a billentyű-feliratokon, melyek ugyan nagyok és jól olvashatók, cserébe viszont borzasztóan néznek ki. Mintha a gyártás során hiányzott volna az eredetileg tervezett betűtípus, amit valami alap rendszerfonttal kellett helyettesíteni. A feliratok stílusa teljesen elüt a billentyűzet futurisztikusnak ható dizájnjától, ráadásul pár gombnál – pl. a prt sc–nél és a pause–nál – förtelmesen tapad az első és az utolsó betű a billentyű széleihez.
Ez viszont gyakorlatilag a BlackWidow V3 Pro egyetlen hibája. Habár forradalmi újítást nem hoz az Elite-hez képest, a billentyűk anyaga, a fémből készült fedlap már önmagában rendkívül jó fejlesztés, ha pedig ehhez hozzávesszük azt is, hogy mindehhez még csak vezeték sem kell, és a Razer Hyperspeeden felül itt is érvényes a Blueetooth-kezelés, akkor azért már elégedettek lehetünk. Már csak azért is, mert ehhez barátságos üzemidő társul, értelemszerűen attól függően, hogy mennyire aktív és intenzív az RGB-világítás – azt teljesen kiiktatva akár (állítólag…) 150 óra fölé is tornázható az élettartam, de folyamatos megvilágítással ez bőven lemehet 15 óra alá. Alacsony töltöttségi szint esetén sajnos játékra szinte alkalmatlan az eszköz, hajlamos eldobálni a kapcsolatot, vagy a legrövidebb inaktivitás után is alvó módba kapcsol. Sajnos nincs külön kijelző a billentyűzeten, amely mutatná annak töltöttségi szintjét, csak a Synapse-en keresztül tekinthető meg, ami egy elég durva kihagyott ziccer, és kicsit ront a felhasználói élményen.
Ezt leszámítva azonban a BlackWidow V3 Pro-ról is elmondható, hogy jelenleg ez a Razer-kínálatának csúcsa, és nehéz találni a piacon másik olyan mechanikus billentyűzetet, amely rendelkeznek mindazzal, amit kínál. Ennek viszont itt is megkéri az árát, 230 dolláros ajánlott fogyasztói árával (nagyjából 70 000 forint) iszonyatosan drága, és természetesen csak amerikai kiosztás érhető el belőle, de több mint 10 évnyi amerikai kiosztású mechanikus billentyűzet használatával, és több száz cikk megírásával a hátam mögött magabiztosan mondhatom, hogy ez a legkisebb probléma – megindokolni egy ilyen kiadást már annál nehezebb, még akkor is, ha egy közel tökéletes eszközről beszélünk.
Razer BlackShark V2 Pro
Nem mondhatnám, hogy maradéktalanul meg voltam elégedve az augusztusban bemutatott Razer BlackShark V2 X–szel, hiszen az új Razer-headset olcsósított változata túlságosan sok olyan dolgot hajított ki az alacsonyabb árcímke érdekében, amit jót tett volna neki, de egyértelműen látszott rajta, hogy nem ő a Razer legkedveltebb gyermeke. Ez a cím a nála lényegesen drágább, a bálba díszesebb ékszerekkel érkező BlackShark V2 Pro-nak jutott, amely a lényegesen magasabb árcímkét már meg is tudja indokolni – még ha nem is teljesen.
Külsőre látszólag minimális az eltérés a kettő között, de igazából már az első tapintás elárulja a különbségeket – például a kábel hiánya, hiszen a V2 Pro természetesen vezeték nélküli eszköz, amely a Razer állítása szerint akár 24 órán át is képes üzemelni, töltéséről pedig egy textil borítású SpeedFlex kábel gondoskodik. Kétféle csatlakozási módot tesz lehetővé: alapjáraton a mellékelt dongle-el biztosít vezeték nélküli, szintén Hyperspeedet használó kapcsolatot, konzolon és egyéb készüléken viszont a mellékelt 3,5mm jackkel is használható. Előbbi élesben remekül teljesít, akár több méter, több szoba távolságból is képes megtartani a kapcsolatot, ami jól jöhet akkor, ha valamilyen okból fel kell állni játék közben.
A V2 X-től eltérően a hangzásban is jeleskedik: ez már THX-támogatással is rendelkezik, és különösen a mély hangok terén nyújt sokkal jobb élményt. A mély basszusok mellett a magasabb frekvenciájú hangokat is simábban, életszerűbben tudja visszaadni, de persze az est és a headset sztárja a THX Spatial Audio. A különbség ez és a normál mód között minden fronton érezhető. Discordon a társak hangja már-már stúdióminőség benyomását kelti, játék közben pedig a térhangzás hatalmas segítséget nyújt és taktikai előnyt is ad.
Ráadásul mindezt brutálisan kényelmes formában adja át, köszönhetően annak a memóriahabos borításnak, amely nemcsak, hogy nem fárasztja a fület, de szinte teljesen ki is zárja a külső hangokat, és kifelé is csak nagyon magas hangerőn szivárogtat, így szinte teljesen elzár a külvilágtól. A fejpánt hasonlóan kényelmes, azonban a fejpánt és a fülhallgatók közötti csatlakozás már külsőleg is problémás. A kettőt mindössze két fájdalmasan vékony fémrúd fogja össze, amely ránézésre sem tűnik strapabírónak, és nagy eséllyel ez a headset leggyengébb és egyben legveszélyesebb része, így érdemes úgy bánni vele, mint a hímes tojással.
Ez már csak az ára okán is igaz, merthogy érthetetlen módon ez is brutálisan drágább a vezetékes változatához képest (180 dollár, nagyjából 55 000 forint), és bár mind az anyaghasználat, mind a funkciók terén többet tud, szemben a korábban bemutatott egérrel és billentyűzettel, de azért itt is érezhetően túl vastagon fogott a ceruza. Ebben a mezőnyben pedig számos riválisa akad, akikkel az árban is fel kell venni a versenyt – az biztos, hogy tudásban készen áll, és nemcsak az árában, de funkciói terén is a krémek krémjéhez tartozik!
