Akit a sajtóbemutatóban is csak úgy reklámoznak, mint „a cannes-i filmfesztivál igazi fenegyereke”, annál eleve a megszokottnál nagyobb elvárással ül be a néző a legfrissebb remekmű megtekintésére. Persze a PR csak egy dolog, ám a ’70-es születésű, dán író és rendező mindent meg is tett ezért a hangzatos címért, kezdve az Elátkozott várostól (1996), a Vérveszteségen át (1999), egészen a Drive-ig (2011). Mindenesetre az illusztris sorozat megtörni látszik, miután a 2013-as Csak Isten bocsáthat meg már nem szerepelt olyan jól, a megkezdett zuhanás pedig esélyesen tovább folytatódik a Neon démonnal. No, nem azért, mert az rossz lenne… közel sem. Egész egyszerűen onnantól, hogy az úriember monogramja hosszú másodperceken keresztül a vászonra vetül (emberünk nem küzd önértékelési problémákkal, az biztos), egészen a legutolsó percig az alkotó álmát látjuk megvalósulni. Fittyet hányva arra, mit is szeretnénk, nem törődve azzal, mi az elvárás, mélyen dagonyázva az emberi mocsokban, ami néha a horrorhoz és pornóhoz kerül közelebb, nem pedig a drámához, esetleg más hagyományosabb moziélményhez.
A Neon démonban a gyermekien ártatlannak tűnő, emellé pedig páratlanul, már-már mesebelien szép Jesse (Elle Fanning) történetét ismerjük meg, aki ahogyan az lenni szokott, a bukott angyalok városában keresi a beteljesülést. Szülők és barátok nélkül, teljesen egyedül, egy online kapcsolattal jutva a betondzsungelbe, ahol első sorozatát egy vadidegen fiú, Dean (Karl Glusman) kattintja el, vérben és elmúlásban. Azután a lány a pozitív visszajelzéseknek és vágyai hajszolásának érdekében bepróbálkozik a nagyoknál, és úgy tűnik, modellként indított szárnyalását senki és semmi nem állíthatja meg. A legnagyobb fotósok, divatdiktátorok akarnak vele dolgozni, emellett magánélete is beindul. A hullaházban is dolgozó sminkes, Ruby (Jena Malone) veszi oltalmába, mindeközben persze ellenségre is lel a rivalizáló, ártatlanságára féltékeny sorstársak közül, akiket a szakma már megrágott, a friss hús érkezésével pedig köpne is ki messzire, egészen a feledés homályába.
Ahogyan volt már a táncosokról, balerinákról is film, ami bemutatta a versengést, a háttérben bújó sötét indíttatást a sikerért, úgy a Neon démon is egy sajátos világ, a modellszakma árnyoldalát mutatja meg. Persze mindenki tudja jól, hogy ha az álmainkat kergetjük, azt pont ne Los Angelesben akarjuk megvalósítani, de még így, a klisé ellenére is izgalmas nézni, hogyan próbálja mindenki a halhatatlanságot és a hírnevet megszerezni úgy, hogy semmi más nem számít. Éppen ezért, bár Jesse sorsa talán nem is olyan borzalmas (sőt!), mint azt elvárnánk ebben a közegben, egyértelműen közeledik a keserű vég a közel kétórás játékidő lezárásáig, ami idővel az elvontabb művészi drámából majdnem a legszélsőségesebb végletekbe csap át.
Egy adott ponton a leány csak beadja a derekát, a romlottság szent(ségtelen)háromságával csókolózva pedig eltűnik a gyermeki ártatlanság, hogy helyébe az önző, határozott érdek és egoista énkép kerüljön (na, nem mintha a teljes szórakoztató- és reklámipar nem ezt sulykolná mindenkibe). Innentől meg ugye nincs megállás a lejtőn, és a történet vége mindig ugyanaz: kiderül, hány igazi barátja van az embernek, ráadásul lehet, hogy pont azt az egyet bántottuk meg és üldöztük el, aki számított volna. De az élet már csak ilyen.
Kivehető, hogy a Neon démon Nicolas Winding Refn talán legegyenesebb, leglineárisabb filmje, ami igazi meglepetéseket nem nagyon rejt magában. Már azon kívül, hogy a művészfilmes lepel alatt valahol egy szerelmes levél a hetvenes (meg a hatvanas, nyolcvanas) évek olasz filmgyártásának, Dario Argento, Lucio Fulci, Mario Bava és Sergio Martino giallóinak. Lehet, nincsen fekete kesztyű, nincsen belső nézetből közeledő szociopata sorozatgyilkos, aki lihegésével is jelet ad deviáns szexualitásának, de mégis. A gyönyörű képek és beállítások, a hangulat, a mindezek mellé a Goblin munkásságát felelevenítő zenei aláfestés Cliff Martineztől… a stílus rajongójaként emelem kalapom, mert ez nem semmi. Persze nincs igazi horror, sőt a szexualitás sem Trier naturalizmusával kerül ábrázolásra, de ez pont jó így, miközben egy-egy jelenet éppen eléggé megbotránkoztató lehet azok számára, akik nem a Cannibal Holocaust, Nekromantik és Aftermath (Nacho Cerdá) szentháromságban szocializálódtak a Leszbikák 39 mellett.
A film alatt személy szerint végig olyan érzésem volt, hogy Refn abszolút nem foglalkozott azzal, mit kéne(?!) csinálnia, egyszerűen megalkotott valamit, ami benne volt, ami kikívánkozott. Bizony, ez néhol öncélú, egyszer-egyszer már majdnem kínosan bizarr, a végére pedig kicsit talán túlnyújtott, de mégis működik, összességében élvezetes. Olyan, mint egy hosszú, modern videoklip a korai, itáliai zsánert felmelegítve, kicsit beleturkálva a mocsokba, de nem annyira, hogy az már túl zavaróvá váljon. A jelképhasználat mondjuk kellemetlen lehet, de egyben legitimálja is magát. A színészek remekelnek (Elle Fanning különösen, de szokás szerint Keanu Reeves is odateszi magát, még ha nincs is sokat a vásznon), a zene nagyszerű, a képi világ fantasztikus. És bár nem ez az a mozifilm, amit bátran ajánlunk minden ismerősünknek (már csak a piros korhatáros karika miatt sem), hiszen azután meg lesz a véleményük rólunk, de annyit azért megjegyeznék, hogy ha egy évben valaki csak egyszer néz meg olyan filmet, ami nem a tipikus hollywoodi álomgyár terméke, hanem valami egyedi, akár elvontabb stílusú darab, akkor lehetőleg a Neon démon legyen az, mert 2016-ban még nem láthattunk sokkal jobbat.
8,9/10 – KIVÁLÓ
