„Amerika a lehetőségek országa”. „Az Amerikai Álom létezik”. „Kemény munkával bármit elérhetsz a világon!” „Én hittem Amerikában!” „Minden rendben lesz!” S még hosszan sorolhatnánk a frázisokat, közhelyeket, melyek az Amerika-mítosszal forrtak össze az Egyesült Államok fennállása, sőt talán Amerika felfedezése óta. A mesés kincseket rejtő Új Világ eredendően új kultúrát termelt ki magából, ahol a szűzföldek tengernyi ásványi anyagot és földterületet kínáltak a szerencsevadászoknak.
Persze tudjuk, hogy ez nem teljesen így volt. Tudjuk, hogy Amerika ma csak azért létezhet ebben a formában, csak azért lehet életben máig az óceánon innen és túl az „Amerikai álom” ideológiája, mert az angolszász telepesek és az Egyesült Államok hadserege módszeresen kiirtotta az őslakosokat, kiebrudalta Texasból a spanyolokat (mexikóiakat), és a tizenkilencedik században népszerű szociál-darwinista (egyébként meglehetősen fasisztoid) elmélet nevében a bevándorlókat is arra ösztönözte, hogy identitásukat elhagyva idomuljanak az Amerika-mítosz világképéhez. Amerikát nagy „olvasztótégely”-ként is emlegetik a szakirodalmak, pont ezért, mert aki odamegy, legyen bár ír, olasz, távol-keleti, arab, szláv vagy magyar, az egyesül az amerikai karakterrel, és átveszi a szokásokat – annak minden jó és kevésbé jó velejárójával.
Igaz, a mozifilmek ezt a problémakört igen különféle módokon közelítik meg, s a fent említett frázisok is jórészt (hollywoodi) amerikai filmekben hangzanak el általában. A bevándorló témája mindig is érdekes volt az amerikai és más országok által készített filmekben is. Az emigráns, aki a jobb élet reményében maga mögött hagyja az Óhazát, fokozatosan leveti önazonosságát, és mint a Vadnyugatot meghódító telepesek, a bevándorló is mondhatni „levetkőzik”, amint Amerikába ér. Tiszta lappal kezd, és egy teljesen új identitást ölthet fel magára.
A dzsesszénekes
Erről beszél számos hollywoodi alkotás, ami nem véletlen, hiszen Hollywood alapítói német, magyar, orosz és lengyel vállalkozók voltak, így a háborúk miatt emigrációba kényszerült (európai) alkotókat (Fritz Lang, Frank Capra, Kertész Mihály) a Universal vagy a Paramount stúdiók foglalkoztatták. Ilyen például A dzsesszénekes, mely nagyon frappánsan fordítja le a zsidó versus amerikai identitás konfliktusát a némafilm és a hangosfilm, illetve a tradicionális izraelita énekek és a modern dzsessz konfliktusára. A Tom Cruise és Nicole Kidman-féle Túl az Óperencián az ír bevándorlókkal foglalkozik, a valóságban is zűrös párost alkotó színészek által megformált fiatalok beilleszkedési problémáiról és persze szerelmi kapcsolatáról. Míg a 2007-es, A látogató pedig az arab emigránsok meghurcoltatását vázolja fel egy őszinte és humoros barátság történetén keresztül.
A gengszterfilmek már a probléma árnyoldalát mutatják be inkább kezdettől. Például a klasszikus, 1932-es A sebhelyesarcúban kifejezetten arra világítanak rá az alkotók, hogy az „Amerikai Álom” csak akkor fog igazán működni, ha a bűn útjára lépsz. Igaz, ekkor a rendszer üldözni fog, és a zsaruk lepuffantanak. A keresztapa-trilógia, kiváltképp a második rész szintúgy ezt mutatja be: az olasz bevándorló hiába próbál becsületes maradni, a siker mítosza megfertőzi őt is.
A sok amerikai példa után érdekes egy olyan alkotást látni, mely a bevándorlók, illetve az Óhaza perspektívájából tekint Amerikára. Ilyen Colm Tóibín 2009-es Brooklyn című, pár toplistát megjárt regénye is, melyből a tévérendezőként dolgozó John Crowley készített filmadaptációt, szívhez szólni akaró melodrámát. S ha azt állítom, „akaró”, nem pusztán erőlködni szeretnék, hanem a szó szoros értelmében kell venni: a Brooklyn adaptációja sajnos csak gyenge erőlködés.
John Crowley műve ugyanis biztos izgalmas lehet regényben. Mert olvasni jó. És szinte látjuk magunk előtt a film nézése közben, hogy vajon milyen leírásokkal kelti életre karaktereit és sztoriját Colm Tóibín. Ami persze a regény számára sem feltétlenül jó, hiszen amiről konvencionális, terjengős leírások jutnak eszünkbe, az legfeljebb csak egy jó lektűr lehet. Film esetében viszont kifejezetten baj, ha a jelenetek kérlelhetetlenül papírízűek, és szinte már csak a narrátor bácsit hiányoljuk, aki búgó hangján, ír akcentussal, a kandalló mellett pipázva meséli a kötött pulcsiban figyelő, romantikus regényektől elaléló iskolás lányoknak a Brooklynt.
De ne szaladjunk ennyire előre! Bár bizonyára azt a fenti bekezdésekből már leszűrhettétek, hogy a Brooklyn egy ír emigráns története – az ötvenes évek hajnalán. Eilis Lacey (akit az a Saoirse Ronan formál meg, aki kísértetiesen hasonlít a Trónok harca Sansa Starkjára, alias Sophie Turnerre) a kora huszonéves lányok szürke hétköznapjait éli Írországban. A rigolyás és pletykás Mrs. Kelly boltjában dolgozik, s az öreglányt legszívesebben egy szívlapáttal csapnánk meg, mikor már rögtön a film elején kötözködik vásárlóival, hogy mégis hogy merészelnek cipőpasztát vásárolni vasárnap, az Úr napján. El is hisszük, hogy Sansá… izé, Eilisnek tele van a hócipője az ír borongós mindennapokkal, így fájó szívvel, de otthagyja édesanyját és nővérét, Rose-t, s szerencsét próbál az Új Világban. Igen ám, de a hánytató hajóút csak egy dolog, a kínzó honvágy és a leküzdhetetlen távolság (gondoljunk bele: ma sem egy pillanat kiruccanni az Egyesült Államokba, hát még az ötvenes években mennyire nem volt az) alaposan megdolgozza nemcsak Eilis, de a néző szívét-lelkét is. Persze idővel a lányra mosolyog a szerelem bizarr módon egy olasz emigráns vízvezeték szerelő, Tony (Emory Cohen) képében, és szinte otthon kezdi érezni magát Amerikában – míg nem egy tragédia haza nem szólítja, és fel nem borítja érzelmi világát a ripacs Hux tábornokként agyunkba égett Domhnall Gleeson által játszott Jim Farrell.
Huh, majdnem elmeséltem a Brooklyn történetét, ami nem az én hibám feltétlenül. Sőt a leírásom tanulságként szolgáljon: John Crowley melodrámája egyszerűen unalmas. Alig történik benne valami. Tipikusan annak a példája, mikor egy valójából megfilmesíthetetlen regényt mégis vászonra visznek, mert népszerű vagy a rendező úgy érzi, ez róla vagy arról a társadalomról szól, melyben él. És igen, manapság nemcsak az írek számára lehet aktuális a kivándorlás problémája, de nekünk, magyaroknak is ismerős. Sőt biztos vagyok benne, hogy páran e sorok olvasói közül is gondolkodnak a külföldi munkavállaláson. Nos, hasonló kérdések fognak titeket is kínozni, mint a Brooklyn Sansa-hasonmás főhősnőjét. Csak éppen egy film ne csupán gondolatébresztő legyen. Egy jó filmnek oda kell szegeznie a vászonhoz, és szinte fizikai fájdalmat kell érezned, mikor vége van. A keresztapa-trilógia vagy legutóbb az Aljas nyolcas rám ilyen hatással volt. A Brookyln viszont nagyon nem.
Van benne 1-2 érdekes jelenet persze, melyek feldobják a bársonyon vánszorgó cselekményt. Ilyen például még a történet elején, a beilleszkedési időszak alatt az a szekvencia, mikor Eilis ételt oszt a szegényeknek. Persze ez is rohadtul nagy klisé, elismerhetjük, hiszen így könnyű szimpatikussá tenni egy amúgy is szegény, szerencsétlen, naiv lánynak ábrázolt karaktert. De mégis, a jelenetnek iszonyú ereje van, és ha csak pár percre is, de betolakodik a valóság a Brooklyn amúgy cukorszirupos Amerikájába. Ugyanis a koldusszegény nyomorultak, akiknek Eilis Karácsony alkalmából levest és sütit ad, egytől-egyig ír emigránsok. Olyanok, mint ő, csak férfiak, idős emberek, akik hidakat és emlékműveket építették. Formálták Amerika arculatát – és Amerika csak ennyivel hálálja meg nekik: hogy egy földijük, egy kvázi honfitársuk oszt nekik idegen földön ételt. Elgondolkodtató, és kiábrándító. S mikor felcsendül az egyik férfi bariton hangján egy jellegzetes ír dal, akkor őszinte könnyek futhatnak szemünkbe. Kérem, ez az egyetlen katartikus momentuma a Brooklynnak a lezáráson kívül.
Azonban ez csak pár pillanat a bő kétórás játékidőből. A Brooklyn sajnos nagyobb részt giccses melodráma, mely igencsak fals képet fest Amerikáról. Ami hangsúlyozzuk: nem lenne feltétlenül baj. Nem kell minden filmnek komplexnek lennie, és az „amerikai nyomor”-t (vagy bármilyen nyomort) mesélnie. Nem kell fontoskodni, nem kell hazudozni vagy igazat mondani mindig. Elég csak egy őszinte emberi dráma, legyen bár szó westernekről vagy szerelmi történetekről. Nem az számít John Ford egy filmje nézése közben sem, hogy most voltak-e olyan indiántámadások, mint amiket a Hatosfogatban látunk, ha az adott mű amúgy zseniális. S nem számít az sem, hogy egy rendező egy igazi bunkó patrióta mellett áll ki, csak csinálná meg normálisan, izgalmasra és őszintén drámaira a filmjét (Clint Eastwoodnak ez nem sikerült az Amerikai mesterlövészben). A művészetben soha nem az igazság számít, hanem a drámai érvelés minősége.
A Brooklyn megbotlik, és el is esik ebben az akadályban. Hiába szedtek össze bele fiatal, potenciálisan tehetséges színészeket (Saoirse Ronan, Domhnall Gleeson), ha egyszerűen unalmas a sztori. Az említett jeleneten kívül minden mást feleslegesnek érzünk. Sőt nem nagyon érthető, miért kellett teljesen lapos, szürke ismerkedős szekvenciákkal teletömni John Crowely-éknak a forgatókönyvet. Nem azt állítom, hogy akciójelenetekkel vagy valami bűnügyi szállal kellett volna izgalmassá tenni a sztorit, mert számos szerelmi melodráma van, mely ezek nélkül is remek film (Casablanca, Távol a Mennyországtól). Értem én, hogy hű adaptációt akartak a film készítői, de talán tömöríteni kellett volna, hogy ne csak az olvasóknak, hanem a nézőknek is befogadható legyen Colm Tóibín regénye.
Egy film ugyanis nem képes lelki folyamatokat ábrázolni olyan módon, ahogy egy könyv. Egy filmben a cselekményt látjuk, a karaktereket és az akciót. A film kép, nem szó, nem tudja leírni, hogy ki, mit gondol, legfeljebb csak szimbólumokkal. A film dráma, drámai eseményekről szól, nem pedig epika vagy líra. Persze egy film lehet epikus vagy líra is, és nem feltétlenül amellett érvelek, hogy valaminek akciódúsnak kell lennie. Egyáltalán nem, mondhatom ezt Andrej Tarkovszkij, Michelangelo Antonioni vagy Tarr Béla filmjeinek rajongójaként, melyekben a felszínes tekintetek számára semmi sem történik. Mégis ott izzik még ezen alkotók leginkább cselekménytelen alkotásaiban (Tükör, Vörös sivatag, Családi tűzfészek) is valami őrjítően drámai.
A Brookylnból is ki lehetett volna hozni valami nagyon drámait. De ehelyett John Crowley megmaradt a jól bejáratott melodráma-kliséknél. A játékidő nagy részében Saoirse Ronan „WTF” arckifejezése váltakozik síró-rívó, meggyötört nők ábrázatával. Közben pedig szól az andalító, szomorú, melankolikus zene. Vicces, de még a szappanopera-jellegű filmek végén szokásos „lassított felvételben nézős” jelenetekkel is találkozunk, melyek ha máshonnan nem, hát a Gyűrűk Ura: A király visszatér arcpirító és sokak által kifigurázott sokadik lezárásából ismerősek lehetnek.
Hogy a Brooklyn miért érdemelné ki a tavalyi év legjobb filmje díját az Oscar-gálán, azt nem nagyon értem. Ahogy azt sem, hogy a Sundance Filmfesztiválon 2015-ben miért voltak John Crowley művétől elalélva. Mert bár közel sem nézhetetlen, és a bevándorlás témája miatt aktuális lehet, de amúgy semmi érdekes nincs benne az említett jeleneteken kívül. Ez egy filmre vitt regény, de nem film, és pont emiatt hibás alkotói döntések sorozatából tevődik össze. Ezen pedig nem segítenek a színészek sem. Sőt felfoghatatlan, hogy Domhnall Gleeson miért csak ilyen nyúlfarknyi szerepet kapott, mert ezerszer tehetségesebb, mint az olasz Tony-t játszó, szinte ismeretlen Emory Cohen (de még talán Saoirse Ronant is kenterbe veri rövid, közös jeleneteikben).
Szóval a Brooklynt csak azoknak ajánlom, akik szeretnek sírni filmeken. Mert John Crowley művéhez aztán kell a papírzsepi, igazi weepie (a klasszikus hollywoodi melodrámákat gúnyolták így, melyek direkt ríkatni akarták az amerikai háziasszonyokat). Akik azonban őszinte érzelmekre és igazi drámára vágynak, ne ezt a steril, „Amerikai Álom”-ba ringató regényadaptációt válasszák.
Elmegy
