3. Kémek hídja

Steven Spielberg számomra mindig is elég ellentmondásos egyéniség volt, egyetemben George Lucas-szal, a Star Wars alkotójával. Miként Lucast a Star Wars-trilógia, úgy Spielberget első műve, a Párbaj, A cápa vagy az Indiana Jones-sorozat miatt nem tudom utálni. De tény, hogy vannak rettenetesen giccses, bár sokak által klasszikusnak tartott filmjei (E. T., és kövezzetek meg, de a Schindler listája is ide tartozik – bár mindkettőt elismerem), hogy az utóbbi évtizedben készített akadémista és csöpögős munkáiról ne is beszéljünk. Őszintén szólva én a 2012-es Lincoln című dögunalmas és amerikai patriotizmustól buzogó munkája után végleg leírtam magamban az amerikai mesterembert, mert úgy vettem észre, hogy képtelen megújulni, és ideje már nyugdíjba vonulnia. (Nekem már a 2007-es retro-Indie film sem jött be, a Kristálykoponya királyságát legfeljebb az eredeti filmes nyersanyag miatt lehet tisztelni, az Indiana Jones-mítosz szétbarmolásáért semmiképp.)

Aztán jött ez a film, a Kémek hídja az év vége felé, melyről én csak annyit tudtam, hogy Ethan és Joel Coen, a szintén szebb napokat látott amerikai független filmes rendezőpáros ír. Csak utólag realizáltam, mikor már a moziban ültem, hogy ez bizony Steven Spielberg rendezése. Féltem is tőle, főleg, hogy a negyedik, mára kicsit megfakult, önismétlő alkotó, Tom Hanks is szerepelt benne. Miként a Coen-fivérek is többre, jobbra voltak képesek például a True Gritnél régebben (A halál keresztútján vagy Az ember, aki ott sem volt egész jó filmek), úgy Tom Hanks is igazából nyolcvanas-kilencvenes években volt nagy színész, mióta Spielberggel kezdett el kooperálni, kifejezetten bekerült egy skatulyába, a tipikus „szenvedő amerikai patrióta” szerepkörébe (a nem is Spielberg-rendezte Philips kapitány jó példa erre). Ami valljuk meg, nem állt jól neki, főleg, ha olyan remek alakításaira gondolunk, mint a Forrest Gump.

Aztán jött a Kémek hídja, és remélhetőleg nem kivételként erősítette csak a szabályt. Mert nagy kivétel ez a letisztult, viszonylag egyszerű történettel bíró, feszült, kiváló ritmusú és végig izgalmas alkotás. Melynek sztorija szintén lerágott csont már (hidegháború, szovjet-amerikai ellentét – igaz, minden egy megtörtént eseten alapszik), mégis egy olyan igaz, univerzális témáról mesél, mely örökké aktuális (barátság vagy inkább szimpátia kialakulása két ellenséges oldalon álló férfi között). Ereje mégis színészi alakításában, feszültségfokozásában és atmoszférájában rejlik.

Tom Hanks végre ismét formában van, és bár ismét egy amerikai hazafit alakít, de az egyszerűbb fajtából. Az ügyvédet, aki kitart a hivatása mellett, és félre tudja tenni a politikai ellentéteket. Egyre inkább kiáll a szovjet kém mellett az igazság és az erkölcsi tartása nevében. Mert a szovjet fél ebben nem elvetemült gonosz, hanem egy életigazságot képviselő, morális értelemben gerinces figura (Mark Rylance szintén remekel ebben a szerepben). S igazából az rajzolódik ki a Kémek hídjában, hogy a politika és a hatalom a „negatív hős”, nem pedig a csupán kötelességét teljesítő egyszerű ember, aki a hatalom szolgálatában áll.

Hovatovább a hidegháborús Berlint, ahol a film második fele játszódik (igazából két filmet látunk: egy tárgyalótermi drámát és egy politikai thrillert), elképesztően jóra sikerült megalkotni. A paranoia, a Fal felépítésének momentuma, a hatalmi játszmák mind megjelennek a két világ határán fekvő városban.

Mindemellett pedig, főleg a Coen-fivéreknek köszönhetően a feszült atmoszférát jól eltalált poénokkal támadó humor oldja. A bevallottan humortalan és mára nyilvánvalóan megfáradt Spielbergnek tehát nagyon jót tett Joel és Ethan jelenléte, akik bebizonyították, hogy értelmes sztorival a kezükben továbbra mesterei a feszültségteremtésnek és a hangnemkeverésnek. Így bár nem világmegváltó film, de a Kémek hídja erősen ajánlott mű azoknak, akik megcsömörlöttek a mai felhozataltól, és valami értelmes sztorival, jó témával és karakterekkel bíró, régi vágású hollywoodi filmre vágynak.

2. Mad Max: A harag útja

George Miller plusz, Mel Gibson mínusz, plusz harminc év és egy ócska folytatás (Mad Max 3). Nos, azért elég sok minden együtt állt ahhoz, hogy szkeptikus legyek a Mad Max-sorozat folytatásával kapcsolatban. Az ausztrál alacsony költségvetésű autós-üldözős („ozploitation”) filmként indult franchise-ból igazából a második rész (Road Warrior) vált kult-klasszikussá, mely máig meghatározója az ismerős poszt-apokaliptikus filmeknek és játékoknak is (a Wasteland- és a Fallout-szériák bizonyára nem léteznének a Mad Max 2 nélkül). De ennek is az adta kvintesszenciáját, hogy mivel ausztrál és nagyon nem fősodorbeli filmnek számított, kellőképp elmebeteg, féktelen és tabutörő tudott lenni. Ebből egy mainstream blockbustert csinálni… Nos, elég nagy kételyek merültek fel bennem ezzel kapcsolatban, az eredeti rendező személye ide vagy oda.

Őszintén szólva (persze a kiváló trailerek mellett) két név miatt reménykedtem mégis titkon, hogy a Mad Max nem lesz egy trágyakupac: Tom Hardy és Charlize Theron. Habár sokan nem értenek velem egyet, és a kasszáknál sem volt túl nagy durranás, de mások meg mégis velem egyetemben azt zengik, hogy bizony A harag útja az év egyik nagy meglepetése.

Hogy mi is volt a titka ennek az ízig-vérig ozploitationként működő, az 1-2. rész brutalitásához maximálisan hű Mad Maxnek? Miért is ültem be rá kétszer is, és miért nézem újra a legjobb jeleneteit a mai napig? Nos, a titok a CGI minimalizálása, és a visszatérés a kaszkadőr-mutatványokhoz. Mely amúgy az ausztrál hetvenes-nyolcvanas évekbeli hasonszőrű, olcsó, de hatásos alkotásoknak (pl. Roadgames) is védjegye volt. Itt megfelelő helyen, megfelelő pillanatban alkalmaznak csak CGI-t az akciójelenetek fokozására, és nem helyettesítésére, mint sok unalmas mai blockbusterben. Itt, ha száguldás van, akkor tényleg egy bizarr autótákolmány pöfög százhússzal a másik után. Így az akciónak van ereje, a törések és robbanások végre ismét súllyal bírnak, és nemcsak ernyedt pukkanásnak tűnnek, mint a Bosszúállók vagy az Amerika Kapitány klisés városrombolásai.

Továbbá George Millernek és csapatának sikerült megőriznie az eredeti Mad Maxek brutalitását és bizarrságát. A tüzet okádó gitáros Jokerutánzat bolond csak a jéghegy csúcsa, de maga Immortan Joe vagy a testes nők megfejése, illetve a „War Boyz” legalább olyan elmeroggyant, a posztapokaliptikus őrületbe kiválóan illeszkedő groteszk lények, mint az első vagy második rész motoros punkjai és vasálarcos mutánsai.

Maga a sztori nem nagy szám, sőt elég bugyuta is a maga szimpla és erőltetett fordulatával, de az eredeti filmektől sem vártunk soha többet a kiváló atmoszféránál és a beteg karaktereknél.

Sokan kritizálták amiatt is A harag útját, hogy Tom Hardy nem egy Mel Gibson, és bár Charlize Theron kiváló, de miatta túlságosan is „feminista propaganda” a film. Nos, előbbire én azt mondom, hogy Hardy legalább olyan kemény, mint Gibson, és cseppet sem „alakít” jobban vagy rosszabbul, mint elődje, mivel Max karaktere mindig is nihilista és hallgatag volt. Theron pedig „tökös csaj”, de nem feministább, mint bármelyik kortárs blockbuster erős, karakteres nőfigurája. Tehát a Mad Max: A harag útja igen is egy remek akciófilm, ezerszer többet ér ebből az évből, mint bármelyik megfáradt, üres szuperhősfilm.

1. Star Wars: Az ébredő Erő

Jelenleg a csapból is a Star Wars folyik. Ja, várjatok, már vagy 1 éve csak ez folyik a csapból is. Nagyon agresszív, nagyon tenyérbe mászó marketingkampányon vagyunk túl, ami sokaknál kiverte a biztosítékot, és már csak ezért is utálják J. J. Abrams Star Wars-filmjét.

Vagy lehet még utálni amiatt is, hogy a Disney megvette Lucastól a franchise-t, és egyszerűen kitörölte a kánonból az eddig keletkezett könyveket és játékokat csak azért, mert „nem akart határt szabni a filmes alkotói kreativitásnak”. Szánalmas döntés volt, az tény, most nem ecsetelném, miért. De annyi bizonyos, hogy joggal undorodnak Az ébredő Erőtől a keményvonalas Star Wars-rajongók, hiszen kedvenceiket egyszerűen semmibe vették a VII. rész alkotói.

Nos, mivel én magam is dogmatikus fanatikusnak vallom magam, nyilvánvalóan ezzel a filmmel szemben viselkedtem a leginkább szkeptikusként 2015-ben. A trailerek jók voltak, de sokszor vertek már át minket (legjobban engem az Acélemberrel 2013-ban), és valahogy nem állt össze az sem, hogy Han Solót és a többieket visszahozzák. Gondoltam, puszta rajongócsalogatás lesz, semmi több. Nem tetszett az sem, hogy Darth Revant „legendává” tette a Disney, közben meg Kylo Ren, a VII. rész egyik negatív hőse ugyanúgy néz ki, mint a Knights of the Old Republic főszereplője.

Sorolhatnám még az ellenérveket a Jar Jar Abramsnek csúfolt alkotó és műve ellen, de inkább nem teszem. Mivel azért én nem tudok ellenállni semminek sem, ami Star Wars (évről évre újra-újranézem a javarészt félresikerült előzmény-filmeket is), így haverom unszolására jegyet váltottam a premier környéki vetítésre.

Magáért beszél, hogy azóta is mindenkivel Az ébredő Erőről diskurálok. Nem, egyáltalán nem vakított el a Star Wars fénye (sőt Az ébredő Erőt nem is tartom Star Wars-filmnek, csak egy jó Csillagok Háborúja-értelmezésnek), és továbbra is gerinctelen dolognak tartom a Disney húzását, de valami mégis megváltozott, mikor a moziban elkezdődött a jól ismert bevezető szöveg, és persze John Williams remek főcímzenéje. S ami utána jött, az is nagyon tetszett. Jórészt szintén azért, amiért a Mad Maxet is bírtam: végre nincs agyoneffektezve minden, a CGI-t csak kiegészítőként használják, amit lehet, azt makettekkel, kaszkadőrökkel, maszkokkal stb. oldották meg. Köszönhetően a kicsit ellentmondásos J. J. Abramsnek, aki bevallottan vérbeli Star Wars-rajongó (szerencsétlenje viszont Star Trek-fan is lehetett volna, akkor talán nem szúrja el úgy a Star Trek-újrázást).

Így az eredmény egy remek első egy óra, mely annyira feszült, annyira meggyőző a régi és új karakterekkel együtt, hogy már majdnem elhittem, amit sokan zengtek a premier után: a klasszikus trilógiához mérhető remekmű született. Aztán persze kijózanított sok minden, többek között Kylo Ren és Snoke karaktere. Nagy fájdalom, hogy a Sötét Oldal igen bénának tűnik egyelőre, és ez az Első Rend inkább tűnik kis pisisek petárdadurrogtatásának (a bolygórobbantásokat kivéve persze), mintsem valami nagyon veszélyes, méltó ellenfélnek. Kylo pedig egyenesen egy ripacs, főleg, miután lekerül róla a maszk. Adam Driver lehet, hogy nem rossz színész, de hogy az arca nagyon nem illik a Star Wars világába, az biztos (ahogy a Hux tábornokot alakító kis vörös Domnhall Gleeson sem).

De aztán a film utolsó harmada ismét visszaszerez, mert a lézerkard-csaták is igen ütősre sikeredtek. Mivel még nagyon friss a film, így erről természetesen semmit nem fogok mondani azon kívül, hogy remek, A Birodalom visszavágot és A jedi visszatért idéző párbajoknak lehetünk szemtanúi. De az biztos, hogy e téren is az alkotók profizmusát lehet dicsérni, minthogy takarékoskodtak a fegyver használatával, és csak kb. a játékidő felénél tűnik fel először Kylo Ren kardját kompenzálandó a jedik fegyvere, és csupán a végső összecsapásban lesz komolyabb szerepe. A sztori lezárása pedig – avagy az utolsó jelenet – egyenesen zseniális és könnyfakasztóan katartikus.

Szóval engem meggyőztek arról a logikai hibák és a Sötét Oldal elcseszése ellenére, hogy ez bizony egy jó Star Wars-trilógia kezdete lehet. Nálam letaszította még az általam eddig viszonylag kedvelt Sithek bosszúját is a toplistában a negyedik helyről, így George Lucas előzmény-trilógiájából már semmi sincs a Top 4-ben az én rangsorom szerint. Tehát nagyon pozitívan csalódtam Abramsben – remélem, a felkért többi rendező nem fogja elcseszni a folytatásokat (bár itt a forgatókönyvíró fog sokat nyomni a latban, a vizuális koncepció bizonyára marad).

Ne menjetek sehova, rögtön holnap jelentkezünk a 2015-ben csalódást keltő filmekkel!

1 2