A nagy kiadók megkötéseitől (és valljuk be, minden egyéb segítségétől is) mentes világban általában igencsak lecsupaszított programok születnek, de ez korántsem baj. Az ilyen játékoknak ugyanis csak egy esélye van, ha minden egyéb sallang és vargabetű nélkül szórakoztatnak, ha minden egyes elemük azt bizonyítja, hogy az utolsó fillérig megérik az árukat. A World of Goo ilyen, hiszen első ránézésre semmi olyat nem látunk benne, ami nem a színtiszta játékot szolgálja: a főmenü már önmagában is mutatja, hogy itt kérem ragadós kis bogyókkal lesz dolgunk, méghozzá minden létező ragadós bogyók legvalószerűbben viselkedő példányaival.

RAGAD ÉS DŐL

A játék lényege egyszerű, mint az atyai pofon: különböző ragacsgolyókat kell eljuttatnunk a pálya egyik végéből a másikba, ahol egy szívócső várja az érkezőket. Közlekedni úgy tudunk, hogy az egérrel megragadott golyók egy bizonyos távolságból összeköttetésbe lépnek egymással, így aztán egyszerű (vagy éppen nagyon is bonyolult) szerkezeteket építhetünk fel belőlük. Persze itt még nincs vége, ugyanis az építményekre hat a fizika, vagyis az alap nélkül emelt, vékonyka tornyok eldőlnek, ha rosszul egyensúlyozzuk ki őket, de még hosszabb hidat sem építhetünk anélkül, hogy stratégiailag fontos pontokra aggatott lufikkal ne tartanánk fent az épülő testet a levegőben. Nem egyszer akadunk majd fenn, de alapvetően minden pálya könnyedén megoldható, ha szem előtt tartunk olyan alapvető, józan paraszti ésszel egyértelműen belátható szabályokat, mint hogy alap nélkül minden összedől, és hogy minél magasabb valami, annál biztosabban dől el. A továbbjutáshoz minden egyes pályán el kell érjük a kitűzött alapcélt, bizonyos számú ragacs lefolyóba juttatását – ez persze nem könnyű, hiszen a szint elején fix számú golyóbisból építkezünk, így nem lehet ész nélkül nekifogni a dolgoknak, fontos a tervezés, hiszen hiába a stabil híd, ha a végére nem marad senki, aki átmenne rajta. Igen, nem csoda, ha a sorok olvastán a játékokban kicsit is tájékozottaknak a Lemmings-sorozat jut eszébe, mert ez a játék is arról szól, hogy biztonságba juttatunk egy csapat valamit, és közben ugyanennek a csapat valaminek a képességeit használjuk fel. Ha a képeket is megnézitek, rögvest kiderül, hogy az addiktív játékmenet mellé kifejezetten humoros és vidám megjelenítés párosul. A kis ragacsok vidáman masíroznak a hatalmas béka szájából kinövő szerkezeten, a mesebeli világban minden egyes részlet a sziruposságot nélkülöző aranyosság jegyében készült, így bizony semmi sem menti meg az egyszeri játékost attól, hogy visszaforgathatatlan mennyiségű időt töltsön el a World of Goo világában ragadva.

Piszkos részletek

Természetesen nem „csak” ennyit kapunk, ha a Steam kliensünket beizzítva megvásároljuk a játékot. Példának okáért ahogy haladunk előre a játékban, úgy ismerkedünk meg a ragacslabdák különböző válfajaival. Az alap fekete „építőkockán” kívül ugyanis vár ránk még olyan, ami tapad, ami lebeg; akad, ami rögzül ott, ahová először lerakjuk, de vannak, amiket többször is felhasználhatunk. Vannak éghetőek, némelyik szilárd, a többi kevésbé, az egyik nehezebb, a másik könnyebb. Mindebből látható, hogy szokatlan változatossággal építkezhetünk az egyre bonyolultabbá és nehezebbé váló kihívások folyamán. Ahogy megyünk előre, úgy kap egyre fontosabb szerepet a fizika, úgy kapunk egyre nehezebb feladatokat, melyek megoldásához nem egyszer a mélyen bennünk szunnyadó statikust is segítségül kell hívnunk. Később persze előkerül a lendület és a sebesség is, és van pár kifejezetten fejvakarásra ösztökélő pálya, így elmondható, hogy bőven lesz (játék)időnk a saját képességeink felmérésére. Nem egyszer akadunk majd el a négy világ egyenként tíz pályáján akár egy óra hosszáig is, mire a homlokunkra csapunk a pofonegyszerű, de addig megbúvó megoldás láttán – vagy csak simán azért, mert ezredszerre is túlbecsüljük a ragacsokból felhúzott építményünk egyensúlyát és szilárdságát. Persze azért sokszor mosolyodunk majd el a változatos feladatok láttán, például mikor egy szakadékból kell felevickélnünk, vagy amikor veszélyes tüskék és hatalmas terepakadályok között kell felépítsük szilárdnak korántsem mondható kis létránkat. Fontos, hogy a gravitáció mellett a program az ütközéseket is bámulatosan jól modellezi, így esélyünk sem lesz apró stiklikre – ha hozzáérünk a falhoz vagy rosszabb esetben a tüskéhez vagy a darálóhoz, azt a játék bünteti. Akinek az alap kihívás nem elég, nekivághat úgy is, hogy nem az elvárt mennyiségű bigyót juttatja célba, hanem megkockáztatja az esetenként lehetetlennek tűnő „mániákus” szintet – ez jellemzően a sima továbbjutást jelentő darabszám háromszorosa. A négy világban játszódó, de világonként is tökéletesen eltérő hangulatú pályák alatt tökéletesen illeszkedő zenét kapunk, a játéktól már megszokott minőségben. Tulajdonképpen ez nem is meglepő, az indie játékoknál sokszor találkozhatunk kiemelkedő zenei anyaggal, de a World of Goo még az egyéb effekteket is hozza. A különböző cuppanó hangok kivételesen jó minőségűek, szinte látom magam előtt a hanglabor rögzítést végző kollégáit, ahogy mikrofonokkal felfegyverkezve nyakig taposnak valamiféle ragadós trutyiban a minél élethűbb hanghatások kedvéért.

RAGADÓS PÉLDA

Furcsa talán, hogy ennyire lelkesedünk egy olyan játékért, ami felületes szemlélőnek összetettségében leginkább egy netes flashjáték szintjét hozza. Azonban üdítő, hogy pár dollárért olyan szintű profizmust kapunk, amit mostanában már az igazán nagy címektől sem remélünk. Igenis jó belefutni egy olyan programba, ami pontosan annyit ad, amennyit ígér, jó látni, hogy a készítők nem ígéret-cunamival, hanem a kevés játékelem minden egyes darabjának tökéletesre csiszolásával próbálnak a kedvünkre tenni. A World of Goo talán egyes részleteiben nem ér fel a nagy kiadók nagy játékaihoz, de megmarad annak, amiről ez az egész eredetileg szól: szórakoztató terméknek, amit az ember élvezettel játszik végig, és ugyan közben kicsit azért csapkod és idegeskedik, a végén csak-csak úgy dől hátra, hogy na, ez megért minden percet és minden forintot.