Jeremiah Hazelnut egy átlagos 12 éves srác volt. Nem messze a várostól élt szüleivel, egy erdőszéli kis házban, és arról álmodozott, hogy egyszer híres varázsló lesz. Aztán egy reggel, pár nappal a nyári vakáció vége előtt, különös dolgok történtek vele. Először a rádióból szólította meg egy sosem hallott hang, majd egy fura levél landolt a postaládában, amely egyfajta szertartás elvégzésére ösztönözte. Jerry nem sokat habozott, belevágott a kalandba, és legnagyobb megdöbbenésére megidézett egy finoman öltözött, különös szemű fehér nyúl uraságot, aki Marquis de Hoto néven mutatkozott be, és aki állítása szerint „treewalker” volt, olyan mágus, aki a tereken és időkön átnyúló mágikus fák portáljain keresztül tudott a legkülönfélébb világok között közlekedni. A márki felkérte Jerryt, hogy legyen a varázslótanonca, és kísérje el őt egy újabb útra, megígérve, hogy a srác vacsorára már otthon lesz. Nos, valahogy így kezdődik hősünk, Jeremiah Hazelnut mágikus-misztikus utazása...
Csak tiszta forrásból
A fentiekből rögtön leszűrhető két dolog. Egyrészt az, hogy a fejlesztés kezdetén még The Rabbit's Apprentice néven futó játék finoman merít olyan művekből, mint a Harry Potter és az Alice Csodaországban, másrészt hogy a készítő Matt Kempke (a What Makes You Tick: A Stitch in Time alkotója) és csapata egyértelműen a fiatalabb korosztályt célozta meg. Az elsővel egyébként semmi probléma nincs, és a múzsák sora sem ér itt végett, rengeteg utalást találunk népszerű filmekre, mesékre, játékokra, ennek ellenére a történet megáll a saját lábán. Jerry mestere nyomában hipp-hopp Mousewoodban találja magát, egy apró városban, melyet egerek, sünök, baglyok, békák, mókusok laknak, és ahol kiderül, hogy a látszólag békés, idilli életre sötét árny vetül. Bizony, kis barátunkra nemcsak a leendő mágus, hanem a világmegmentő hős szerepkörét is kiosztotta a sors, így aztán hamar bele kell vágnia a varázslótudomány elsajátításába, bár emellett találékonyságára, éles eszére és szemére is szükség lesz -- no meg a mi türelmünkre...
Rózsatermesztés mesterfokon
Nos igen, türelemre, és nem is kevésre. A játék eleje ugyanis végtelen lassú folyású, rengeteg mászkálással, párbeszéddel, kattintgatással, tárgygyűjtögetéssel. A tempó valahol a sztori kétharmadánál pörög fel kicsit, hogy aztán a vége beszippantsa az embert, és az utóbbi idők egyik legmegérintőbb, legzseniálisabb fináléjával verje ki a vitriolos pennát a mogorva kritikus kezéből. Azt is hozzá kell tennem, hogy ezen aspektus és a nem kevés üresjárat miatt a játékidő-számláló a záróképsorok végén akár a húsz órát is elérheti, bár néha úgy éreztem magam, mint a moziban egy olyan művészfilm alatt, aminek a történetét harminc percben el lehet mesélni, de a rendező egy négy órás eposzt álmodott köré. Mindehhez pedig egy durva technikai probléma is társul: az egyes képernyőváltások között nyolc másodpercet kell várni (igen, lemértem, jobb dolgom nem lévén a sötét monitor előtt...), márpedig itt, ahogy említettem, baromi sokat kell mászkálni ide-oda, olykor hat-nyolc helyszínen keresztül. Jómagam egyébként ezt azért sem értem, mert a Rabbit is a Visionaire Studióval készült, akárcsak a Daedelic eddigi összes játéka -- remélem, egy későbbi patch orvosolni fogja ezt a hibát, akárcsak a kínosan hosszú betöltést-indulást, vagy épp az érthetetlen belassulásokat, amikor hirtelen 3-4 fps-re zuhan a képfrissítési ráta.
Korkérdés
Az imént vázolt problémák mellett egy dilemmát is meg kell osztanom az olvasóval. Amint írtam, a célcsoport egyértelműen a fiatalabb generáció -- ennek ellenére a játék egyáltalán nem a könnyű, „kattints ide meg oda, aztán kész is vagyunk” mechanikára épül. Mert bár szinte kizárólag készletalapú puzzle található benne, a sok helyszín miatt nem egyszerű felidézni, hogy amikor egy szereplő közli velünk, neki virágmagra van szüksége, a kb. húsz képernyőből álló mikrokozmosz mely szegletében is láttunk ilyesmit, úgy három órával és százhuszonnyolc kattintással korábban. Minderre ráadásul még két réteg kerül: Jerry négy mágiát fog elsajátítani (illetve kap még egy ötödiket is arra az esetre, ha elakadnál, bár ez épp annyira használhatatlan, mint a naplónk, amiben minden benne van, csak a fontos teendők nem), így ha már semmit nem tudsz felszedni, kombinálni, használni, és mindenkivel dumáltál, akkor ezeket kell végigpróbálni a kábé kétszáz interaktív ponton. Ha pedig ezzel sem érsz el eredményt, akkor le kell feküdni aludni -- na nem igaziból, hanem Mousewoodban, mivel a sötétség beálltával megváltoznak a dolgok, elérhetővé válnak bizonyos helyek, tárgyak, interakciók, így ha már nappal az összes permutációt letudtad, az óra előrepörgetésével nekiállhatsz az éjszakai műszaknak. Jó ez, szép ez (bár van egy-két olyan feladvány, amitől agyad logikai áramkörei garantáltan zárlatveszélyes állapotba kerülnek) -- csak hát ugye kérdés, hogy hány éves kortól lehet úgy leültetni egy kölyköt a játék elé, hogy ne csak a mókás egérkéket vinnyogtassa, hanem aktívan haladjon is a történetben. Hajlandó vagyok a kompromisszumra: nevezzük családi mókának a Rabbitot, és akkor talán közel kerülünk az igazsághoz (persze a hozzám hasonló infantilis felnőttek is megtalálják a számításukat benne, de hát ezt tényleg csak zárójelben).
Nézed, hallgatod, játszod
A srácok (meg mi, belül kölykök, ugye) egyébként akkor is jól érzik majd magukat a képernyő előtt, ha épp nem történik semmi, ugyanis a játék szó szerint meseszép, és ez a jelző még kopárnak is tűnik -- a látványvilág varázslatos, elbűvölő, magával ragadó, pont. Mindezt ráadásul még a hangfelelősök sem tudták elrontani: az angol szinkron kiváló, a zene pedig remek partner a hangulatkeltésben (a főtéma simán díjat érdemelne). Sőt: ha mondjuk a kalandtudós apuka épp kimegy egy sörért a konyhába, a gyerek akkor is tud mit csinálni, mivel a fejlesztők némi gyűjtögetni valóról is gondoskodtak: 32 aljasul eldugott harmatcseppet, illetve nyolc még aljasabb módon elrejtett katicamatricát (mondd ki gyorsan ötször egymás után!) kell lepixelvadászni Mousewood világában, és ha ez nem volna elég, még titkos lapokat is becserkészhetsz, hogy teljes legyen a quarters-paklid. És hogy mi az a quarters? Nos, egy nagyon klassz kártyajáték, amelyet bármely cincivel, brekivel meg nyuszmusszal lehet játszani egérvilág-szerte, csak úgy, grátisz, felborzolt idegeinket lesimítandó. Sőt: egy csillagfényes éjszakán a helyi erdőszellemektől nyolc hangoskönyvet is be lehet gyűjteni, így aztán az angolul értő skacok még mesét is hallgathatnak, míg apu elkortyolja a söritalt. Hát nem pompás? (És akkor még nem is szóltam az achievementekről, például arról, amelyik megszerzéséért egy adott tárgyon ezerszer kell kattintanunk egymás után. Nem, nem én hülyültem meg...)
És boldogan éltek...
Nehéz dolog mérleget vonni így a kritika végén, hiszen a serpenyő mindkét oldalába van mit pakolni. A Night of the Rabbit mindenképpen egy remek kalandjáték, ráadásul gyönyörű, de a technikai problémák és a kissé átgondolatlan tervezői döntések belepiszkítanak a képbe. És ugye a korcsoport-meghatározás is nehéz -- felnőttként kell némi tolerancia, hogy a hosszú párbeszédeket huhogással és brekegéssel elnyújtó állatkáktól ne kezdjen el rángani a szánk sarka, az ezt simán bekajáló gyermekek viszont nem biztos, hogy boldogulnak a kalandelemekkel. Bár ki tudja, ezek a mai srácok annyira mások, mint mi voltunk, lehet, hogy alábecsülöm őket – elvégre a kedves kis Jeremiah Hazelnutból se nézte volna ki senki, hogy egy napon igazi mágussá és hőssé válik...
