Élményjátékok. Többnyire az indie fejlesztők vesszőparipája, hogy olyan felfedezéssel és érzelmekkel teli kalandokra küldik a vásárlókat, amik nem is kifejezetten játékok. Szomorúsággal, vidámsággal, lélekkel teli utazások ezek, amiket sok esetben sétálószimulátornak is nevezünk. Legalábbis az igényesebb produkcióknál, amiken látszódik, hogy a befektetett időn túl szív is van bennük. A That Dragon, Cancer elsőre ebből semmit nem sejtet, a képekre nézve azonban megláttam benne valamit – valamit, ami nem hétköznapi, nem szokványos. Azután Chochóval utánaolvastunk a sztorinak, ettől a ponttól kezdve pedig egyértelművé vált, hogy a sajátos grafikai megvalósításon túl a Numinous Games alkotása rendelkezik még valami hatalmas plusszal, ami miatt kötelező helye van a magazinunkban. Hogy pontosan mi is a történet, arról (ha még nem hallottál erről a címről) egyelőre nem rántom le a leplet, de azt garantálhatom, hogy nem sétagaloppról van szó. És bár a program igazi kihívást nem nyújt, a végigjátszás mindösszesen kettő óráját rendkívül nehéz és megterhelő feladat végigülni a monitor előtt.
Játék a parton
Az indítás után, a belső nézetes, fura, némileg szürreális képsorok egyből érdekes felütéssel keltik fel az ember érdeklődését. Konkrétan egy kacsát irányítunk a tóban, miközben a partról egy kisfiú dobálja a kenyérdarabokat a vízbe. Kuncogás, testvéri és szülői párbeszédek zajlanak le, csak ezekből következtetjük ki, hogy a kis Joel beteg. Hogy mi baja, azt még nem tudni biztosan, mindenesetre élvezzük az együtt töltött időt és a napot, amikor egy tollas jószág mennyei csengettyűkéhez hasonlatos hangokat csal ki egy kisfiúból. Azután változik a környezet, némi sétát követően egy játszótéren találjuk magunkat. Teendőnk továbbra sem sok van: a hintához közelítve és a csúszdánál egyaránt elszórakoztathatjuk a gyermeket. Azután jön egy telefonhívás, a part egy másik szegletébe sétálunk, és a szomorú, rendkívül melankolikus vonós zene társaságában már egy kórházi ággyal állunk szemben. A sors kegyetlen…
A nagyjából kétórás túra végig hasonlóképpen működik. Az aktuális személy bőrébe bújva kijelöljük, hova szeretnénk menni, és bár lehetőségeink korlátozottak, minden fontos területet felfedezhetünk. A mechanika kimerül a kéz és láb ikonnal jelzett, interaktív környezet megtekintésében, használatában, a háttérben pedig – általában a szülők tapasztalásait megismerve – szépen lassan kibontakozik, hogy mi a baja Joelnek, milyen úton sétálunk végig.
Milyen kevés az időnk…
Elhangzik már a játék legelején is: „Soha, senki nem tudja, milyen kevés időnk van…” – és valóban. Éljük mindennapjainkat, sokan belefásulunk a szürke hétköznapokba, az apró „csodákat” pedig nem értékeljük, ahogy egymást sem. Mert ki tudja, mikor jön valami szörnyűség, ami elveszi szeretteinket? Senki. Soha, senki. Most már nem árulok el ezzel nagy titkot: a That Dragon, Cancer valós események alapján készült. Bryan és Amy Green gyermekénél, Joelnél kicsivel az első születésnapját követően fedezték fel az agytumort, ami végül, négy év küzdelem után a kisfiú halálát okozta. A család által bemutatott produkció pedig ennek a harcnak állít emléket. Nem konkrét játék, aminek beleszólhatunk a pillanataiba, megváltoztathatjuk azokat, hanem szörnyű krónika az egyik legborzalmasabb eshetőségről – arról, amikor egy szülő elveszíti a gyermekét. Minden momentum, minden egyes párbeszéd a való életből lett átkonvertálva, a házi felvételekről beimportált hangok és beszélgetések mellé Amy és Bryan monológjai furakodnak be időnként. No meg persze a vonós hangszerek, a billentyűfutamok, amik garantáltan hozzá tesznek a nem mindennapi élményhez.
Van olyan pontja a That Dragon, Cancernek, aminél kisgyermekes apaként azt mondtam, hogy „idáig bírtam, ne tovább!”, de a könnyek tengerén, a fájdalom óceánján is túl lehet evickélni, ha van bennünk erő. A Green szülőkben volt, minden nap imádkoztak, és még akkor is ott álltak kisfiuk mellett, amikor a közel ötéves gyermek vigasztalhatatlanul zokogott, már-már belefulladva a saját sírásába. A legszörnyűbb az egészben, hogy mindezt mi is megtapasztalhatjuk – ez az a pont, aminél elgondolkozunk azon, mi is a Numinous Games alkotása. Mert videojátékként nehezen értékelhető vagy éppen értelmezhető. Emlékként, emlékképek megragadásaként és teljes bebiztosításaként azonban van létjogosultsága, ahogy művészeti formaként is. Mert a program a szörnyű pillanatok, a fájdalom és a könnyek után azért hoz némi megnyugvást, ami elűzheti a nap elől a fekete felhőket. Amíg azonban idáig eljutunk, szinte biztosan összegyűlik a szemünk sarkában némi bánat, de nincs ezzel semmi gond, ez a természetes.
Joel, a bébi lovag
Hogy Joel történetét rengetegen megtámogatták a Kickstarteren, sőt még a Razer is teljes mellszélességgel az ügy mellé állt, abban semmi meglepő nincs. Mint azt már említettem, a That Dragon, Cancernek videojátékként megkérdőjelezhető a milyensége, a tartalma. Azonban ezen túl kell látnunk, a benne rejlő szív és lélek jelenlétét kell megtalálnunk, értékelve mindazt, amit a traumán átesett szülők megosztottak velünk. Annyira privát, annyira mély ez a tapasztalás, amilyet kevesen adnak át. Hogy ennek a sziklányi tehernek csak egy részét átvehettem a produkció megismerésével, az számomra megtisztelő, nem az alkotóknak. Ők csak emléket állítottak a kisfiuknak. Emléket, melyben a játszótér, a vérátömlesztés, a kórházi kisautós verseny, egy-egy jegyzet, egy játéktermi automata egyaránt fontos, nélkülözhetetlen kellék.
A kis létszámmal összehozott alkotás nem minden esetben felel meg az elvárásoknak, az irányítás kicsit fura időnként, szabadságot meg ugye szinte egyáltalán nem kapunk, de narratív, művészeti előadásként nézve máris más az összkép, ami hagyományos módon talán nem is pontozható, értékelhető. A cikk végén szerepelő százalék ennek megfelelően nem hasonlítható össze szinte egy videojátékos élmény kritikájának végeredményével sem – ez most Joel szüleinek szól, valamint annak, ahogy a szó szoros értelmében vett alkotókként kitárták a nagyérdemű elé minden fájdalmukat és vívódásukat, amit négy hosszú éven át kellett megélniük.
