A Tales sorozat hasonló helyzetben van, mint az oldalakkal arrébb bemutatott Dragon Quest. Japánban óriási rajongóbázissal rendelkezik, ám Európában (jobban mondva kis hazánkban) csak másodvonalbeli JRPG-ként tudott meghonosulni az aktuális Final Fantasyk árnyékában… Pedig a sorozat már a SNES idők óta tartja a minőségi színvonalat, a cikkíró például a PSP-s Eterniáért rajongott felhőtlenül annak idején. De azóta sem kellett Tales-játék nélkül maradni azoknak, akik figyelemmel követték az immár húszéves sorozatot. A Zestiria a jubileum jegyében próbál megújulni, de nem minden téren jár sikerrel.
A JÓ ÉS A ROSSZ ÖRÖK HARCA
Sztori szempontjából például a szokásos animés kliséket kapjuk: jön a gonosz és szükség van egy jó pásztorra, aki a népet kivezeti a sötétségből. Miközben hősünk járja a világot, a régiek tudását, angyalok áldását és a saját feladatának súlyát is muszáj lesz céljainak megvalósítására fordítani. Klasszikus felállás, nemde? A forgatókönyvírók nem féltek az európai-keresztény körökből is vastagon meríteni, így a szokásos animés kultúrkatyvaszt kapjuk, ami (valljuk be) egy bizonyos életkor felett nehezíti a befogadást. Még szerencse, hogy játékmenet terén nincs okunk panaszra, hiszen a szintén szokásos JRPG ügymenetet remek harcrendszer és patent módon kidolgozott tápolás nemesíti. A bunyó félig-meddig valós idejű és irgalmatlanul sokrétű. A védekezésnek legalább akkora szerepe van, mint a teljes frontális támadásnak, a kombók mellett a társainkat is kommandírozhatjuk, sőt, a Pásztor szerepét magára öltő főhősünk amolyan Dragon Ball-módra tud fuzionálni a minket segítő szeráfokkal, akik természetesen alapvető elementális képességekkel (is) rendelkeznek. A játék amúgy nem túl nehéz. Minimális fejlesztéssel szint felett tarthatók a karakterek, így azoknak is sikerélményük lehet, akik csak kapargatják a felszínt, és gombpépesítő üzemmódban hentelik az ellent. Persze az igazi ínyencek el is veszhetnek a felszerelések és a statisztikák útvesztőjében.
NAGY TEREK, NÁDAK, EREK
A Zestiria környezetét egy fokkal tágasabbra méretezték, mint azt a korábbi Tales játékok esetében tapasztalhattuk. Ez egyrészről jópofa, hiszen az erdők-mezők-terepek kiszélesedésével a helyszínek maguk is grandiózusabbnak tűnnek. A megvalósítás viszont bántóan gyenge. A korábbi Tales epizódok (de még mondjuk a készítőcsapatok közötti átfedéssel bíró Eternal Sonata is) jóval kidolgozottabb környezettel bírtak. Zestiria tájain sormintába verődött textúrákkal, darabos animációkkal baktató ellenfelekkel (Pá-pá, random csaták!), és egyszerű, már-már PS2-es időket citáló geometriával találkozhatunk. Az odáig rendben van, hogy a játék korábban PS3-on debütált, de ez a színvonal még ott is bántó tud lenni, nemhogy PS4-en, vagy egy korszerű PC-n. A karakterek szerencsére jól néznek ki, de kontrasztként a mű hangszerelésű dallamok megint csak retró-időutazásra késztetnek. (Még akkor is, ha a nagy Szakuraba Motoi neve is ott szerepel a komponisták között.)
GYŐZNI FOG A JÓSÁG
Mindent egybevetve mégis elégedettek voltunk a Zestiriával, a negatívumok és maradi megoldások ellenére is kellemesen szórakoztunk a játékkal. Unalmassá váló, repetitív környezet ide, vagy sablonos manga karakterek oda, azért az atmoszféra és a tisztességes JRPG alapok igazságot tudtak tenni. A történeten végigérő, hullámzó minőséget sok-sok apró figyelmesség ellenpontozza (pl. tutorial üzenetek, poénos szkeccsek, fantáziadús ellenfelek), az pedig külön hab a tortán, hogy PC-n ritkaságszámba megy az ilyesmi matéria. Nem is csoda, hogy a Steam fórumok tobzódnak a pozitív kritikáktól. Mi picit azért visszább vesszük a gyeplőt, de nem tudunk szabadulni az érzéstől, hogy a húszéves széria iránti lelkesedésünk pislákoló tüzére ismét egy kis illatos olajat locsoltak Namcoék. Izgatottan várjuk a jövőre tervezett Tales of Symphonia HD kiadását is!
