Ha még emlékeztek, a Solasta: Crown of the Magister különlegességét a fény és a sötét jelentősége, valamint a szabadon megmászható, átugrálható terep jelentette. Amellett, hogy kis költségvetésű Kickstarter-projektként indulva igen magasra tette magának a lécet, melyet hellyel-közzel sikerült is megugrania. Egy kisebb, elkötelezett közössége pedig megjelenése óta létezik, ez egyértelműen látszik abból, hogy a Steam Workshopban jó pár rajongói kampány is feltűnt már. Mindemellett mégis azt kell mondanom, hogy a Lost Valley puszta létezése is egy kisebb csoda, de legalábbis a fejlesztőcsapat elkötelezettségét mutatja, így mi is kíváncsiak lettünk, mit találunk az Elveszett Völgyben.
Végzetes kitérő
A történet ezúttal nem egy kocsmában kezdődik, hanem az úton: négyfős csapatunk egy karaván kíséreteként verődik össze, és útjukon egy megtépázott csapattal találkoznak. Az expedíció túlélőinek megbízásából pedig egy elveszett társuk nyomába szegődünk, fejenként százhúsz aranyért (ami azért annyira nem sok). Ez pedig igen hamar, igen komoly kalamajkába sodor minket: a völgybe vezető út visszafelé járhatatlan, maradéka pedig elképesztően veszélyes. Úgyhogy nincs más hátra, mint előre: irány a völgy, ahonnét a kiutat csak az ottlakók tudják.
A narratíva több sebből vérzik, a klisék és kiszámítható fordulatok puffogtatása még csak hagyján, de emellett logikátlan és nem is életszerű, ami azért nehezíti a beleélést. A világtól hermetikusan elzárt völgybe tévedő idegeneket a regnáló, erőszakos rezsim ellen szervezkedők bármelyike egy-két apró-cseprő szívesség után a keblére öleli, de már előtte sem igazán rejtik véka alá politikai hovatartozásukat. Hát nem is tudom… Ezen túllépve továbbra is meglepő, hogy teljes szinkront kapott a kiegészítő, ráadásul nem is kifejezetten rosszat. Persze nem ez a csúcs, de ennél sokkal, de sokkal rosszabbat is hallottam már, ám az írás sajnos nem éppen kiemelkedő.
A társalgások során valós választási lehetőségünk csak a legritkább esetekben van, oldalt foglalni igazán tetteinkkel fogunk. Itt ugyanis már nemcsak látszat a frakciók jelenléte, azok többsége erős érdekellentétben van a többivel, ám a kijutáshoz szükségünk van valamelyikük barátságára, így a konfliktus elkerülhetetlen. Innentől pedig csak rajtunk áll, hogy az elnyomó, rasszista, elitista, ám a maga módján stabilitást hozó Lord Protektort, vagy a lázadó csoportok valamelyikét segítjük a – végső soron – magunk érdekében, miközben mintegy mellékesen azért megpróbáljuk felhajtani Ábelt a rengetegben.
Régi nóta, új hangszerek
A bejárható területek javarészt sűrű növényzettel borítottak, a megjelenés óta pedig mintha a bevilágításon is változtattak volna, bár ettől még mindig jobbára a kétezres évek hajnalát idézi a grafika. A szabadabb utat bejáró játékmenettel együtt változatosabb ellenfeleket kapunk, és bár a pályatervezés már nem annyira látványosan használja ki a térbeliséget, mint az alapjátékban, de még így sem árt egy akrobatikában magasan képzett csapattag jelenléte. Ahogyan egy zsebtolvaj sem, elvégre az alapjátékban méltatlanul mellőzött képességek java része itt értelmet nyer. Az újdonságok sorában még helyet kapott a kooperatív multiplayer, valamint minden karakterosztályon belül egy új alosztály választásának a lehetősége. Egyedüli bánatom csupán, hogy az ezt megelőző, fél-orkokat és barbárokat bevezető DLC nélkül némelyik közülük nem elérhető.
Összességében a Solasta: Lost Valley egy kellemes, némely ponton fejlődést felmutató adalék az alapjátékhoz, melyhez ráadásul nem is feltétlenül szükséges az első kampány teljesítése vagy ismerete. Egy-két elejtett utaláson kívül semmi összefüggés nincs közöttük, önállóan, „nulláról” indítható és teljesíthető nem-is-annyira mini-kampányt kapunk a pénzünkért. A fejlesztőcsapat lelkesedése és kitartása példaértékű, szerepjáték-rajongóknak minden hiányossága ellenére továbbra is ajánlott a Solastával való ismerkedés.
