Az Xbox 360 és Playstation 3 tulajdonosok már tavaly ringbe szállhattak, míg a PC-s port idén augusztusig váratott magára. A Skullgirls kimondottan szórakoztatóra sikerült, ám leginkább megjelenésével tűnik ki a műfaj többi képviselője közül: világa olyan stílusegyveleg, amiben felbukkan egyaránt a noir, a sci-fi, a retró, a karakterek pedig a japán animéket idézik. Fejlesztői szerint épp a „dark deco” jelzővel illetett stílus miatt fogják szeretni vagy utálni a játékosok – a visszajelzések pedig arról tanúskodnak, hogy az alkotóknak igazuk lett, hiszen a Skullgirls valóban szélsőséges fogadtatásban részesült.
A lányok, a lányok nem angyalok
A Lab Zero Games debütáló játékának tesztelése valószínűleg a legjobb kezekbe került. Női mivoltomból fakadóan engem a legkisebb mértékben sem hoztak zavarba az arcpirító domborulatok, így hamar nyerésre álltam anélkül, hogy valami elvonta volna a figyelmemet. A Skullgirlsben ugyanis bőven találhatunk a japán rajzfilmekre hajazó perverz elemeket, mondjuk egy szexi nővérkét, aki annyira „hot”, hogy a lázmérő is felrobban a dekoltázsában, de a játékot végigkísérik a pattogó mellek és az elővillanó bugyik is, melyek még fülledtebbé teszik a harc hevét.
A háttértörténet kicsit sötétebb ízű, és leginkább a pszicho-animéket idézi. Kilenc karakter közül választhatunk, ami ebben a műfajban kevésnek számít, ám a fejlesztők láthatóan abba fektették a legtöbb energiát, hogy mind a figurákat, mind a mozdulataikat egyedivé tegyék. Az amnéziás Filia fején például egy Samson nevű parazita élősködik, Ms. Fortune leveszi a buksiját és gombolyagként játszik vele, Painwheel pedig szimplán egy gyilkológép mutáns – a karakterek ezen sajátosságaiból adódó speciális támadások pedig már az élénk fantázia látványosan elborult agyszüleményei.
Showtime!
A hagyományos Storyn kívül Arcade és Training módban játszhatunk egyedül, a Versus opción belül pedig helyi és online többjátékos meccseket vívhatunk. Harc előtt megválaszthatjuk csapatunk méretét: lehet egy nagyon erős, illetve két közepes, vagy három alacsonyabb képességű harcosunk, és a döntés főleg taktikai szempontból megfontolandó. Bármelyik lánnyal vágunk azonban bele a sztoriba, az sajnos rendkívül rövid, így a Skullgirls újrajátszhatósága inkább a többjátékos módban rejlik. Ha az MI ellen játszunk, készüljünk fel arra, hogy kissé túl agresszívra lett kalibrálva: normál fokozaton is szüntelenül bombáz minket, ami főleg a távolsági támadásokkal felszerelt karaktereknél idegesítő. A lag-mentes, online kompetitív élményt a GGPO technológia támogatja, és a cikk írásának időpontjában az egyik foltba már a Spectator mód is bekerült.
A díszletek hozzák az animés stílust, a mozgás pedig folyékonyra sikerült: a magas framerate, a kézzel rajzolt animációk és a valós idejű megvilágítás teszi kifejezetten látványossá a humoros csihi-puhit. A játék ugyan szép, de a karakterek pörgése a hátterekkel vegyítve sajnos sokszor a zsúfoltság érzetét kelti. Az aláfestő zenét Jamane Micsiru komponálta, aki a Castlevania: Symphony of the Nightban felcsendülő munkáiról ismert, és most is hangulatos dallamokat varázsolt elénk. Ami kissé kellemetlen, hogy a menüvel nem tudtam megbarátkozni, mert bármennyire is szeretne a dark deco része lenni, a kezelése egyáltalán nem praktikus.
Elő a botkormánnyal!
A PC-s port egyik legfontosabb jellemzője, hogy billentyűzettel ne is próbáljatok harcba indulni, mert már az elején elmehet a kedvetek az egésztől – már a tutorial elindítását is kontrollerrel javasoljuk. Az oktatómód részletesen beavat az alapos harcrendszerbe, mely a jól bevált hat gombra épül. Bevethetőek air dashek, blokkolások, több gombos szupertámadások, és szinte minden, ami a szabvány Xbox-kontroller gombkiosztásából kihozható. A Skullgirlsben dolgozik egy nagyon hasznos „antikombó mechanizmus” is, aminek köszönhetően az ellenfél végtelen láncát könnyedén félbeszakíthatjuk, mielőtt az teljesen ellehetetlenítene minket. A fejlesztést amúgy a verekedős játékokban tapasztalt bajnok, „Mike Z” vezeti, a játék megjelenéskor pedig már az első Skullgirls-mérkőzéseket is megrendezték. Összességében a Lab Zero Games munkája főleg társaságban élvezetes – már ha alapból kedvünkre valónak találjuk a tálalást.
A Skullgirls érezhetően szerelemgyerek, a folyamatosan érkező javításokon is látszik, hogy Mike Z csapata nagy odafigyeléssel csiszolgatja a programot, ami most még kisebb gyerekbetegségekkel küzd, és valószínűleg a műfaj azon rajongóinak fog tetszeni, akik vevők a játék meglehetősen egyedi stílusára. Én ugyan az utóbbiak közé tartozom, de a meglehetősen szűkös tartalom miatt a Skullgirls nem tudott huzamosabb ideig lekötni – ezt kiválóan tudta volna orvosolni egy hosszabb sztorimód, vagy még több karakter. Bár élveztem a vele töltött perceket, a játék képtelen volt beszippantani, így valószínűleg csak akkor fogom újra elővenni, ha a barátokkal közösen valami őrültebb darabbal szeretném elütni az időt – erre a célra ugyanis tökéletes.
