Egy Resident Evil cikket lehetne ömlengős nosztalgiával, bő lére eresztett magasztalással kezdeni, mi azonban inkább egy igen fontos információra szeretnénk felhívni a figyelmeteket: az alapjáték kis híján HÚSZ éve jelent meg az első PlayStationre. Ugye, hogy milyen durva ez a szám? Mintha csak tegnap nyitottuk volna ki az első nyikorgó ajtót a Spencer-kúriában... Sokaknak pedig az az élmény is tutira megvan, amikor a GameCube szottyogós meghajtójában először pörgött fel a remake lemeze.
A Resident Evil újrakevert változata nagyon sokáig csak a Nintendo-tulajok kiváltsága volt, a cikkíró maga is féltve őrzi az eredeti, kétkorongos verziót. A Capcom nagy valószínűséggel a Revelations folytatása előtt látott nagy potenciált abban, hogy a klasszikus vonalat újra előhúzza, erre a célra pedig keresve sem találhattak volna jobb alanyt a nintendós változatnál. A HD Remasternek köszönhetően a játék (amely így a felújítás felújítása lett) most szinte minden kurrens, aktív platformon tiszteletét teszi.
MEGKERÜLHETETLEN ALAPVETÉS
Mint tudjuk, az eredeti Resident Evil nem az elsőségével érdemelte ki a túlélőhorrorok koronáját (kronológiailag a francia illetőségű Alone In The Darké lenne az érdem). Sokkal inkább azzal lett győztes, hogy Mikami Sindzsiék csapatának hallatlanul sűrű és fajsúlyos esszenciát sikerült kerekíteni az alapkoncepcióból; ebből az ősanyagból aztán a mai napig nagykanállal mernek a legkülönbözőbb műfajokban tevékenykedő fejlesztők. Az alapjáték ügyesen különítette el a szekvenciális felderítés stílusjegyeit a korábban megszokott megoldásoktól, bevezette a tárgyaink és az előttünk álló ellenfelek menedzselésének újszerű megoldását, és egy sztorihoz mindjárt két történetet, két szereplőt kínált ezüsttálcán, akik ráadásul eltérő játékstílust, megoldásokat és bejárandó útvonalat is kaptak a végigjátszások során. Egy szó, mint ezer – a videojátékok talán jóval kevesebbek lennének ma, ha a Resi első része nem ír át néhány sort a média történelemkönyvében.
A GameCube verzió szerencsére nem rontott el semmit abból, ami az 1996-os alapjátékban is remekül működött, ellenben olyan grafikai trükköket mutatott be, amire ma 2015-ben is bátran lehet építkezni. Az új megoldások (átvariált rejtvények, friss szobák, defenzív tárgyak) csak hozzáadtak az előd méltóságteljes tartalmához, így mindenki maximálisan elégedett volt az újrakiadással, sőt a sajtó is imádta a játékot.
ÚJRARÁZVA, NEM KEVERVE
Itt jön a képbe a HD Remaster, ami (mint a neve is sugallja) a 2002-es verziót pofozza fel a mai megjelenítők elvárásaihoz. Mit értünk ez alatt? A játék az MT Framework motor lehetőségeit kihasználva részletesebb 3D modelleket szerepeltet az előre eltárolt hátterek előtt, ráadásképp előhúz a kalapból néhány korszerű fényeffektust, és ahol kell, még a fix díszletek egyes elemeit is újrarajzolja. Sajnos a pőre skálázás nem mindig sikerült tökéletesen: egyes helyszínek szinte lemásznak a képernyőről, és mai szemmel nézve is hihetetlenül gazdag környezetet biztosítanak a kalandozásainknak, más szobákban, vagy bizonyos kameraállásoknál azonban kilóg a lóláb, és maszatos látványt produkál a játék. Szerencsére a hátterek már a GameCube verzióban is fantasztikus atmoszférával és hibátlan művészeti megvalósítással lettek kialakítva, így a minőségi hullámvölgyek elnézhetők. A karaktermodellek is csak fokozzák a kielégülést, az árnyékokra és különböző fényforrásokra precízen reagáló térbeli bábuk szinte tökéletesen illeszkednek a baljós hangulatú háttérképekbe.
A régi kedvencek nagy felbontású felújításaiban néha előfordul egy-egy vizuális illesztési probléma, vagy feltűnnek az erőforrásokon spóroló, ormótlan sprite-ok. A Resident Evil HD-változatában azonban nagyon ritkán akadunk olyan kitüremkedő csúnyaságba, ami megtörné a képi világ által nyújtott illúziót. A különböző kiadások közül természetesen a PC-s tudja a legélesebb, legkidolgozottabb vizualitást nyújtani. A PS4 és az Xbox One verziók az árnyékok minőségét skálázzák kicsit vissza, az előző generációs változatok pedig értelemszerűen a felbontás butításával is trükköznek egyet (ettől még bőven vállalhatók maradnak). Meglepő módon amúgy a PC-változat egy fokkal erősebb gépet kíván meg, mint azt a játék eredetéből gondolnánk; arra kell odafigyelni, hogy az opcionálisan rögzíthető képkocka/másodperc érték gyengébb gép esetén (például egy közepes erejű notebook) képes a játékot lassított felvételbe taszítani.
Játékmenet szempontjából bővítés alig történt. Az irányítást immáron egy új, kényelmesebb leosztással tehetjük áramvonalassá, ám aki arra számít, hogy a klasszikus „tank” mechanika helyett valami csodaszerű megoldással rukkoltak elő Capcomék, azt el kell, hogy keserítsük. A Resident Evil azonban a régi emlékeket idéző irányítási sémával az igazi, amely koncepciózus módon fokozza a feszültséget a szorult helyzetekben.
IZZADNI FOGSZ
Bár a Resident Evil soha nem tartozott a kezdőknek fenntartott kategóriába, a Remake mai mércével is tisztességes kihívást tartogat. Ha neked is az a perverziód, hogy időként elő-előveszed a korábbi verziókat, akkor természetesen sok meglepetéssel nem fogsz találkozni, és haladsz majd, mint forró kés a vajban – az újoncok számára viszont garantáltan a meglepetés erejével fog hatni a Resi kíméletlen játékmenete.
Szinte magától értetődik, hogy egy valódi túlélőhorrorban a lőszert és az életerőt majdnem szó szerint grammra mérik, minden utánpótlásnak örülni kell. Hőseink szütyője véges, és komoly fejfájást okoz, hogy a tárgyak tárolására szolgáló ládák közötti utakra mit vigyünk magunkkal. Legyen nálunk lőszer? Inkább a fix mentési pontokhoz szükséges festékszalagoknak tartsunk fel egy szabad helyet? Ha viszont egy shotgunt is magunkkal viszünk, akkor nem marad hely a kulcsoknak vagy a kerozinnak… A Resident Evil ebben a tekintetben is ragaszkodik az old school megközelítéshez, de az állandó bizonytalanság és rendszerezési kényszer a design alapvető eleme, amely megint csak a feszültségkeltésre és az állandó készenlét fokozására lett kitalálva. Ugyebár túlélni akarunk, nem pedig heccből mészárolni… Különben is, kifejezetten javasoljuk, hogy ne a legkönnyebb fokozaton indítsátok a történetet.
Chris és Jill, a két választható hősünk képességeinek tükrében is érdemes megfontolni kalandunk orientációját. Chris strapabíróbb, gyorsabb, van öngyújtója (kerozinnal kombinálva megakadályozhatjuk, hogy a fejlövés nélkül hatástalanított zombik később „vörös” változatban újraéledjenek), de a zsebei szűkösek. Jillt a különleges S.T.A.R.S. osztag másik túlélője, Barry segíti ki többször is a sztori során, tolvajkulcsa révén nincs szükség a kis kulcsok gyűjtögetésére, cserébe a hölgy kevesebb harapástól is megfekszik.
ZOMBIK HAZA!
A Resident Evil HD Remake a mai napig olyan játékélményt nyújt, amire kevés játék képes. Az ember kényszerűen ott ragad a képernyő előtt, hogy „na még azt a pár szobát” felderítse, pár óra intenzív játék után pedig kielégült vigyorral dőlünk hátra a karosszékünkben.
Bár az újrakiadás amúgy nem ad túl sokat a nintendós eredetikhez, szinte szédítő belegondolni, hogy a majd húszéves alapok mennyire kiállták az idő próbáját. Tudjátok, sokszor nem csak a nosztalgia, hanem a tényleges teljesítmény tesz egy játékot kult-klasszikussá, vagy kikerülhetetlen alapvetéssé.
