„Kilépve a kabinból, jeges fuvallat adott szárnyat eddigi magabiztosságomnak, mely olyannyira elvakított, hogy még a kabátomat is a hajón felejtettem. Most kezdem felfogni az eddig csak filmekből ismert fagyhalál fogalmát, melyről cseppet sem mondható el, hogy kínmentes. Mivel nem azért jöttem el idáig, hogy így végezzem, menedéket kell keresnem. Mégpedig gyorsan...”
Úgy érzem az alaphangulat megteremtése sikerült, melyről lerí, hogy nem egy átlagos játékkal van dolgunk. Ez több szempontból is igaz.
Ha azt mondom, hogy a Penumbra first person nézetben muzsikál, máris meghazudtolnám előbbi kijelentésemet, miszerint ez a játék egyedi. Tény, hogy manapság minden második játék belső nézetes. Na de ez a siker receptje?
„Négykézláb a hóban, sorsomban beletörődve pillantottam meg a sűrű viharban egy földbe fagyott zsilipkaput...”
A játék első, ha nem is sajátossága, de mindenképp legfőbb ismertetőjele nem más, mint a nyomasztó atmoszféra. Amint felnyitod a föld mélyébe vezető kaput, nincs visszaút. Bányákon, raktárakon, aknákon keresztül kell megtalálnod a válaszokat, valamint nem utolsósorban a kiutat. Ne felejtsd otthon a zseblámpád!
„Miközben egy leírhatatlan erő vonzott előre, a sötétség legmélyebb bugyraiba, megdermedtem. Mi volt ez a hang!?”
A nagyszerű történetvezetés és atmoszféra mellé kaptunk egy hátborzongató hangulatot is. A legelső vonyító hang hallatán rá kellett döbbennem, hogy ez egy nem mindennapi kaland lesz. A Condemned után mondanom sem kell, nagyon kíváncsi voltam, hogy a Penumbra legyűri-e ezen a téren. Akkor azt hittem ez lehetetlen -- most azt mondom, sikerült neki. Vérengző kutyáktól kezdve emberevő pókokon keresztül óriás hernyókon át mindent megtalálunk, ami csak az életünkre törhet. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy egy puska és egy jól irányzott fejlövés mindent megold, ki kell, hogy ábrándítsam. Ebben a játékban nincsenek lőfegyverek, helyettük kapunk egy kalapácsot, később egy csákányt. "Visszafordulnál... ha megtehetnéd?"
„Az egyetem, ahol tanítottam, világszerte két dologról volt híres: a fizikáról és a nyelvtudományról. Én az elsőt képviselem.”
A Penumbra egyedisége a fizika szabályaiban, valamint annak kihasználásában rejlik. Gyakorlatilag majdnem minden tárgy mozgatható. Az ajtót a monitoron megjelenő kis kéz segítségével kell megragadni és egy könnyed húzással kinyitni, akárcsak a fiókokat és szekrényeket. Köveket, hordókat, egyéb tárgyakat is ezzel a módszerrel lehet felvenni, cipelni. Zsilipek használatánál körkörös mozgást kell alkalmaznunk. Nem egyszer lesz továbbjutásunk titka e trükkök bevetése. Például egy létrát úgy érhetünk el, ha több dobozt egymásra pakolunk, vagy egy nyitott fedelű ládát úgy mozdíthatunk el, hogy előtte kirámoljuk belőle a köveket. Első hallásra ez nehéznek tűnik, de lesz ennél húzósabb dolog is. Néhány esetben ezek a fizikai szabályok különféle rejtvényekké állnak össze, melyek megoldásához kisebb agymunkát kell végeznünk.
Elérkeztünk a játék első negatív pontjához, a „harcrendszer” kivitelezéséhez. Ugyanazon a törvényen alapul, mint a tárgyakkal való érintkezés: bal egérgomb nyomva tartása, jobbra, balra, előre suhintás. Ezalatt a kamera megmerevedik. Ezzel nincs is semmi gond addig, míg nem kerül harcra a sor. Ellenfeleink túlzottan gyorsan mozognak, emiatt szinte lehetetlen ezzel a módszerrel véget vetni szenvedéseiknek...vagy inkább a miénknek. Hogy rátegyek még egy lapáttal, nem is nevezhetnénk ezeket eszes jószágoknak. Párszor előfordult, hogy belesüllyedtek a földbe, egy hordó vagy fal már túl nagy akadály volt számukra, hogy a pókokról már ne is beszéljünk, melyeket lehetetlen agyoncsapni. Ilyenkor a könnyen elsajátítható futás jobban kifizetődő. Mivel a játék láthatólag nem a harcra épít, ezért a készítők felruháztak bennünket a lopakodás képességével is, ám ezt is érdekesen valósították meg: mikor leguggolunk, egy sötét képernyővel találjuk szemben magunkat, majd egy pillanat múlva kék színnel átfestve ugyan, de halványan kirajzolódik a körülöttünk levő környezet.
A grafikáért egy saját gyártmányú motor felel, a HPL, mely három másik technológiát foglal magába a fizikával együtt. Motion blur, képzajjal színezett halvány textúrák, kontrasztos árnyékok -- minden szükséges elem megvan a nyomasztó hangulat megteremtéséhez és az egyedüllét kifejezéséhez. Sajnos egyes dolgokat, mint például ellenfeleinket, nem érte effajta gondoskodás – igaz, véleményem szerint, egy garázsmunkától nem szabad grafikai reformot várni (a Frictional Games mindössze két svéd egyetemista srácból áll, az egész játék az ő kezük munkáját dicséri). Ám ebből következik, hogy vasigénye sem a mai játékokéhoz mérendő, bár meg kell említenem személyes tapasztalatként, hogy mikor felraktam a legújabb illesztőprogramot Ati kártyámhoz, bizony felmerültek kisebb-nagyobb problémák: a textúrák elmosódtak helyenként, sőt nem egyszer le is fagyott a játék, ekkor jött a hírhedt „Driver Rollback” megoldás.
Ha a hangokat nézzük, vagy inkább hallgatjuk, egy rossz szó nem hagyja el számat. Miért? Mert a Penumbra valósággal remekel ezen a téren. A menüben hallható zongora muzsikája és a történet egyik momentumát ábrázoló kép kombinációja nagyon hatásos. A kutyák morgása, valamint vonyítása hallatán az emberben megáll az ütő. Az alapzaj játék közben, valamint annak változása, mikor közelednek kedvenc háziállataink, már-már a Kilépés opció felé kergetett. Minden apró részletét tekintve rendkívüli -- mindezt olyan lehetetlen szavakba önteni, mint egy horrorfilmet elmesélni úgy, hogy az hatásos legyen. Ezért azt mondom, mindenki győződjön meg róla saját maga!
A szinkron terén is ugyanazt tudom mondani, mint a külsőségeknél: ne várjunk el sokat egy garázsmunkától. Philip hangja eléggé papírízű, de későbbi társunk, Red orgánuma fantasztikusan el lett találva, hangján érezhető a magány által okozott leépülés.
„A szűk folyosó végén megpillantok valakit. Nem látom ki az, ezért elindulok. A lámpák kialszanak…”
Mindent számításba véve a Penumbra Overture feladta a leckét a műfaj többi tagjának. Kívül szerény, belül tündököl. Mivel a játék nem a harcrendszert részesíti előnyben, elnézőek lehetünk ezzel kapcsolatos hibáival szemben. Ehhez fogható élményben a Condemned óta nem volt részem, csak ajánlani tudom mindazoknak, akik szeretnének egy 6-7 órás lelki terrort átélni.
„Vannak dolgok, amikre szükségem van tőled. Dolgok, amiket nem érthetsz meg, és ne is akarj megérteni, de kérlek, ne kövesd el ugyanazt a hibát, mint én.”
„Ha a sors elítél, mind elpusztulunk”
Úgy érzem az alaphangulat megteremtése sikerült, melyről lerí, hogy nem egy átlagos játékkal van dolgunk. Ez több szempontból is igaz.
Ha azt mondom, hogy a Penumbra first person nézetben muzsikál, máris meghazudtolnám előbbi kijelentésemet, miszerint ez a játék egyedi. Tény, hogy manapság minden második játék belső nézetes. Na de ez a siker receptje?
„Négykézláb a hóban, sorsomban beletörődve pillantottam meg a sűrű viharban egy földbe fagyott zsilipkaput...”
Lépj be az ismeretlenbe!
A játék első, ha nem is sajátossága, de mindenképp legfőbb ismertetőjele nem más, mint a nyomasztó atmoszféra. Amint felnyitod a föld mélyébe vezető kaput, nincs visszaút. Bányákon, raktárakon, aknákon keresztül kell megtalálnod a válaszokat, valamint nem utolsósorban a kiutat. Ne felejtsd otthon a zseblámpád!
„Miközben egy leírhatatlan erő vonzott előre, a sötétség legmélyebb bugyraiba, megdermedtem. Mi volt ez a hang!?”
A nagyszerű történetvezetés és atmoszféra mellé kaptunk egy hátborzongató hangulatot is. A legelső vonyító hang hallatán rá kellett döbbennem, hogy ez egy nem mindennapi kaland lesz. A Condemned után mondanom sem kell, nagyon kíváncsi voltam, hogy a Penumbra legyűri-e ezen a téren. Akkor azt hittem ez lehetetlen -- most azt mondom, sikerült neki. Vérengző kutyáktól kezdve emberevő pókokon keresztül óriás hernyókon át mindent megtalálunk, ami csak az életünkre törhet. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy egy puska és egy jól irányzott fejlövés mindent megold, ki kell, hogy ábrándítsam. Ebben a játékban nincsenek lőfegyverek, helyettük kapunk egy kalapácsot, később egy csákányt. "Visszafordulnál... ha megtehetnéd?"
„Az egyetem, ahol tanítottam, világszerte két dologról volt híres: a fizikáról és a nyelvtudományról. Én az elsőt képviselem.”
Newton mindig elkísér
A Penumbra egyedisége a fizika szabályaiban, valamint annak kihasználásában rejlik. Gyakorlatilag majdnem minden tárgy mozgatható. Az ajtót a monitoron megjelenő kis kéz segítségével kell megragadni és egy könnyed húzással kinyitni, akárcsak a fiókokat és szekrényeket. Köveket, hordókat, egyéb tárgyakat is ezzel a módszerrel lehet felvenni, cipelni. Zsilipek használatánál körkörös mozgást kell alkalmaznunk. Nem egyszer lesz továbbjutásunk titka e trükkök bevetése. Például egy létrát úgy érhetünk el, ha több dobozt egymásra pakolunk, vagy egy nyitott fedelű ládát úgy mozdíthatunk el, hogy előtte kirámoljuk belőle a köveket. Első hallásra ez nehéznek tűnik, de lesz ennél húzósabb dolog is. Néhány esetben ezek a fizikai szabályok különféle rejtvényekké állnak össze, melyek megoldásához kisebb agymunkát kell végeznünk.
Elérkeztünk a játék első negatív pontjához, a „harcrendszer” kivitelezéséhez. Ugyanazon a törvényen alapul, mint a tárgyakkal való érintkezés: bal egérgomb nyomva tartása, jobbra, balra, előre suhintás. Ezalatt a kamera megmerevedik. Ezzel nincs is semmi gond addig, míg nem kerül harcra a sor. Ellenfeleink túlzottan gyorsan mozognak, emiatt szinte lehetetlen ezzel a módszerrel véget vetni szenvedéseiknek...vagy inkább a miénknek. Hogy rátegyek még egy lapáttal, nem is nevezhetnénk ezeket eszes jószágoknak. Párszor előfordult, hogy belesüllyedtek a földbe, egy hordó vagy fal már túl nagy akadály volt számukra, hogy a pókokról már ne is beszéljünk, melyeket lehetetlen agyoncsapni. Ilyenkor a könnyen elsajátítható futás jobban kifizetődő. Mivel a játék láthatólag nem a harcra épít, ezért a készítők felruháztak bennünket a lopakodás képességével is, ám ezt is érdekesen valósították meg: mikor leguggolunk, egy sötét képernyővel találjuk szemben magunkat, majd egy pillanat múlva kék színnel átfestve ugyan, de halványan kirajzolódik a körülöttünk levő környezet.
Kérem, ne zavarjon! Vizuális élmények következnek.
A grafikáért egy saját gyártmányú motor felel, a HPL, mely három másik technológiát foglal magába a fizikával együtt. Motion blur, képzajjal színezett halvány textúrák, kontrasztos árnyékok -- minden szükséges elem megvan a nyomasztó hangulat megteremtéséhez és az egyedüllét kifejezéséhez. Sajnos egyes dolgokat, mint például ellenfeleinket, nem érte effajta gondoskodás – igaz, véleményem szerint, egy garázsmunkától nem szabad grafikai reformot várni (a Frictional Games mindössze két svéd egyetemista srácból áll, az egész játék az ő kezük munkáját dicséri). Ám ebből következik, hogy vasigénye sem a mai játékokéhoz mérendő, bár meg kell említenem személyes tapasztalatként, hogy mikor felraktam a legújabb illesztőprogramot Ati kártyámhoz, bizony felmerültek kisebb-nagyobb problémák: a textúrák elmosódtak helyenként, sőt nem egyszer le is fagyott a játék, ekkor jött a hírhedt „Driver Rollback” megoldás.
Ha a hangokat nézzük, vagy inkább hallgatjuk, egy rossz szó nem hagyja el számat. Miért? Mert a Penumbra valósággal remekel ezen a téren. A menüben hallható zongora muzsikája és a történet egyik momentumát ábrázoló kép kombinációja nagyon hatásos. A kutyák morgása, valamint vonyítása hallatán az emberben megáll az ütő. Az alapzaj játék közben, valamint annak változása, mikor közelednek kedvenc háziállataink, már-már a Kilépés opció felé kergetett. Minden apró részletét tekintve rendkívüli -- mindezt olyan lehetetlen szavakba önteni, mint egy horrorfilmet elmesélni úgy, hogy az hatásos legyen. Ezért azt mondom, mindenki győződjön meg róla saját maga!
A szinkron terén is ugyanazt tudom mondani, mint a külsőségeknél: ne várjunk el sokat egy garázsmunkától. Philip hangja eléggé papírízű, de későbbi társunk, Red orgánuma fantasztikusan el lett találva, hangján érezhető a magány által okozott leépülés.
„A szűk folyosó végén megpillantok valakit. Nem látom ki az, ezért elindulok. A lámpák kialszanak…”
A folyosó vége
Mindent számításba véve a Penumbra Overture feladta a leckét a műfaj többi tagjának. Kívül szerény, belül tündököl. Mivel a játék nem a harcrendszert részesíti előnyben, elnézőek lehetünk ezzel kapcsolatos hibáival szemben. Ehhez fogható élményben a Condemned óta nem volt részem, csak ajánlani tudom mindazoknak, akik szeretnének egy 6-7 órás lelki terrort átélni.
„Vannak dolgok, amikre szükségem van tőled. Dolgok, amiket nem érthetsz meg, és ne is akarj megérteni, de kérlek, ne kövesd el ugyanazt a hibát, mint én.”
„Ha a sors elítél, mind elpusztulunk”
