Annak ellenére, hogy általában nagyjából utoljára jut eszünkbe, a versenyjátékok egyik legizgalmasabb válfaja az, amikor nevetségesen egyszerűen irányítható kisautókkal száguldozunk körbe-körbe, rosszul megkötött nyakkendő hosszúságú és vonalvezetésű pályákon, és közben nem is annyira a versenyzésre koncentrálunk, mint arra, hogy jól kib… kibogolyítsuk az ellenfelet a pályáról. De, igen, rögtön azt akartam írni.
Régebben a Micro Machines volt ilyen, amit otthon, a haveroknál, de egy idő után még több munkahelyemen is játszottunk, ezért nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon tud-e hozzátenni valamit is egy olyat játék, amit 2016-ban adnak ki. Merthogy nem sok ötletem volt, mi mindent lehetne fejleszteni egy olyan stíluson, ami már 15 évvel ezelőtt is pontosan ugyanolyan kész és tökéletes és kerek volt, mint ma.
Mész, mész, meghalsz
Az Obliteracers szerencsére az alaprecepten nem változtat. A lényeg, hogy a versenyzők nyúlfarknyi pályán köröznek, viszont mindenki egy képernyőn látszik: aki lemarad vagy lezuhan, esetleg bármi egyéb módon kikerül a képernyő szélén túlra, az kiesett. A versenyt nem feltétlenül az nyeri, aki elsőként ér célba. Sőt a győztes általában az, aki a végén célba ér. Kivéve, ha épp az a cél, hogy úgy szerezz pontokat, hogy kilövöd a többieket. Ja, igen, ez eddig kimaradt: az Obliteracers lényege, hogy a lehető legfurmányosabb, legádázabb és legszemetebb módon elbánj a többiekkel.
Ez eddig még mindig nem nagy dolog, mert bár persze a játék nagyon szép, mármint tök részletesen ki vannak dolgozva a pályák, csak ilyen lökött stílusban, szóval ne várja senki, hogy Forza-szerű fotórealisztika várja majd, a hirdetőtáblák mögött koktélozgató milliárdosokkal. Szóval, a nagy dolog a következő. Egyszerre akár 16 (tizenhat) ember is versenyezhet. De hogy?
De hogy, de hogy?
Hát, egy csomóféle megoldással. Az alap persze az, hogy billentyűzettel, vagy a gépbe dugott kontrollerek valamelyikével. Vagy ha azzal nem, hát mobiltelefonnal. Vagy tablettel. Beolvasol egy vonalkódot, és puff, már nyomkodhatod is a gombokat. Eleinte persze közöd nem lesz a játékhoz, mert a telefon érintőképernyőjét nagyon-nagyon nem arra találták ki, hogy villámgyors reflexeket igénylő, szédítően gyors, ráadásul folyamatosan cikázó játékot játsszon vele az ember. De pár nap gyakorlás, és máris pontosan ugyanannyi esélyed lesz, mint azoknak, akik a billentyűzetet választották.
És tudni kell, hogy ez az egész egy őrület. Mármint már maga az is, hogy 16 ember próbál bent maradni egy inkább négyfősre tervezett pályán, és akkor még egy darab felvehető extrát sem vett fel senki. Merthogy ha odáig eljuttok (az első kanyar utánig, az csak megy majd), akkor máris jönnek a rakéták, lángszórók, géppuskák, energialökések, meg a többi, ilyenkor szokásos dolog. Nem mindegyik ugyanolyan hatékony, sőt van, amelyiket majdnem lehetetlen pontosan használni, vagy legalábbis úgy, hogy a lehető legnagyobbat sebezzék (kit akarok átverni, a lángszórónál már az is valami, hogy egyáltalán valakit megégetsz vele). Általában egyikből sem elég egyetlen találat, de arra mindenképpen jók, hogy kicsit megzavarjuk az ellenfeleket, hiszen ki szereti, amikor tűzijáték-rakéták pattognak mellette a kanyarban (és közben négyen röhögnek rajta a kanapén)?
De a legjobb, hogy mindenki, aki meghal, lehetőséget kap arra, hogy visszavágjon az életben maradt versenyzőknek. Amint valaki kiesik, megjelenik egy célkereszt a képernyőn, és ha valamelyik versenyző fölött tartva megnyomjuk a tűzgombot, már jön is a rakéta (az életerő felét viszi le egy találata). A nagy csavar a dologban azonban nem ez, hanem az, hogy az összes kiesett játékosnak lehetősége van irányítani a célkeresztet. Mármint, csak hogy mindenki értse: mindenki, aki kiesett, egyszerre irányítani tudja a célkeresztet, vagyis komoly csapatmunka (vagy egy ember tekintélyes fizikai fölénye) kell ahhoz, hogy kialakuljon, melyik, még versenyben lévő játékost akarjuk megajándékozni egy légi csapással.
Ez elég fontos része amúgy a játéknak, hiszen sokszor ezen múlik, hogy alakul a végső sorrend: nyilván mindig mindenki azt akarja célozni, aki nagyon vezet a többiek előtt. Kivéve, ha már az is kiesett, aki amúgy az első a pontok alapján – na, ő például mindent elkövet majd, hogy az ő nyakán lihegő másodikat vegye célba a túlvilági bosszú. Vagy lehet célozni a legidősebbet. Vagy aki a legidegesebb lesz, ha szívatják. Vagy az egyetlen versenyben maradt fiút (esetleg lányt).
Persze ez nem jelenti azt, hogy a játékosok védtelenek. Minden versenyzőnek van egy pajzsa, amit ő maga aktiválhat, amikor csak szeretné. Az egyetlen megkötés, hogy csak rövid, néhány pillanatig tartó védelemről van szó. Sőt további stratégiai lehetőség az is, hogy a pajzsot akkor aktiválod, amikor épp áthajtasz az egyik felszedhető extrán: ilyenkor ugyan bukod a fegyvert, de a járgány visszagyógyul, jobb lesz, mint új korában (ez csak ilyen szófordulat, valójában pont ugyanannyira lesz jó, mint mikor elindult a verseny).
Nincsenek barátaid? Nem baj!
Persze a fent leírtak akkor is működnek, ha az ember tök egyedül ül le játszani az Obliteracers elé. A botok nem látványosan bénák, se nem mocskos csalók, így ha szeretnél egy játékot, ami egy pillanatig sem veszi komolyan magát, mégis könnyű szórakozást ad (és közben egy kicsit sem idegesítő, sőt bátran kiröhögheted saját magad), akkor ez egy neked való program. Nincs 15 (vagy akár csak egy) haverod, akik átjönnének játszani? Sebaj, ott az online multi.
Persze közel sem lenne igaz, ha azt írnám, hogy az Obliteracers tökéletes. A 16 játékos (és néha még négy is) nagyon sok, az egyképernyős rendszer hátránya, hogy az ember könnyen elveszti egy-egy pillanatra, hogy kit is irányít valójában. De nagyjából ez az egy, kivédhetetlen és javíthatatlan negatívum van, amúgy minden hozza az ebben az árkategóriában elvárt szintet.
Ha össze akarnám foglalni, azt mondanám, hogy ha túl béna vagy a Rocket League-hez, de szereted az autóversenyeket és a Ki nevet a végént, akkor az Obliteracerst neked találták ki. Vagy ha szeretted a Micro Machinest. Vagy ha nem csapod szét a táblát, mikor kiütnek a cél előtt két mezővel.
