A dekonstrukció, vagyis a dolgok visszabontása az alapvető építőkockákra több évtizedes múlttal rendelkező, elismert filozófiai ág, amit minden egyes művészet teljesen máshogy értelmez. Az építészek a furcsa formákban, a széttördeltségben látták meg a lényegét, a játékkészítők pedig a hollywoodi büdzsé, a szemfényvesztés és lelketlenség paródiájához használják kiindulópontnak. A közelmúltban PC-re is kiadott DLC Quest például a letölthető tartalmak elé állított hihetetlenül vicces görbetükröt, az Evoland a japán szerepjátékok egyedfejlődését mutatta be, méghozzá kifejezetten elfogadható módon, a Knights of Pen and Paper pedig a hagyományos, papír alapú szerepjátékok élményét és hangulatát igyekszik a képernyőkre varázsolni. Kár, hogy a bűvige visszafelé sült el...
KEZDŐK ÉS TÖRTÉNETMESÉLŐK
A Knights of Pen and Paper egyáltalán nem vehető komolyan, mert maga a játék is egy viccként kezeli a kalandjait. Epikus történet és heroikusnak beállított hősök helyett egyszerű átlagembereket kapunk, akik egy asztal köré csoportosulva fantáziálnak vérszívó denevérekről, nagyokat harapó óriáscsigákról és súlyosan odacsapó trollokról – mindezt pedig tessék szó szerint érteni, ugyanis a játéktér végig egy asztal, csak a világ változik az ott ülő szereplők körül, a kalandoknak megfelelően. Az asztal körül megjelenhet börtön, mező vagy sivatag, és az üldögélő kalandorok előtt bukkannak fel az ellenfelek, ráadásul a részletek szövegbuborékok formájában jelennek meg a mesélő szájából.
A maximum öt főből álló csapat tagjait pár előre rögzített típusból kell kiválogatni. A játékosok által betölthető szerepkörök a hagyományos kínálatból választhatók ki: mágus, harcos, íjász, druida vagy akár nekromanta. Hogy milyen képességekkel rendelkeznek, mennyire rátermettek, arról a személyiségük dönt. A koffeinfüggő harcos például igazi barbár módjára tudja belevetni magát az ellenség sűrűjébe, ezzel szemben a félénk szanitéclány még ahhoz is engedélyt kér, hogy két szörny között kifuthasson pisilni. Természetesen vannak olyan kasztok és személyiségek, akik az átlagosnál jobban tudnak együtt dolgozni, de akkor sincs gond, ha nem sikerül rátermett csoportot összeválogatni – bárki lecserélhető, csak egy fogadó kell hozzá.
VAD VIZEKEN
A Knights of Pen and Paper tényleg visszaadja a hagyományos szerepjátékok nyújtotta szabad fantáziálást. Gyakorlatilag nincsenek korlátai, a meglehetősen nagy térképén a fagyos tundra, a tűzforró sivatag és a hívogató erdő is tökéletesen megfér egymás mellett. Kőbe vésett feladat sincs, így nem kell megmenteni az elrabolt hercegnőt vagy legyőzni az ősi gonoszt. Ennek hátránya, hogy nincs valódi sztori, hacsak nem vesszük annak, hogy néhány jó barát leül szerepjátékozni, első küldetéseiket egy „Alap városka” nevű helyszínen tudva le, hogy aztán olyan helyszínekre cuccoljanak át, mint a „Nagy, sötét barlang” vagy a „Háromdombos sivatag”. A konkrétumok mellőzése ugyan részben visszaadja a papíros szerepjátékok szabadságát és véletlenszerűségét, azonban a történet hiányát pont a játékélmény sínyli meg.
A kalandmester tarsolyában csak névtelen, típusokra bontott küldetések vannak, és ezek mindegyikében egy dolgot kell csinálni: jó sok szörnyet megölni. A mesélőnél felvehető missziók között van gyűjtögetés, kísérgetés, karavánmentés, helyszínpucolás vagy szimplán XP-farmolás... és ennyi. Habár az első egy órában a teljes szabadság még érdekesnek hat, rövid idő alatt kiderül, hogy a Knights of Pen and Paper totálisan felszínes és iszonyatosan sablonos. Szörny és helyszín van bőven, csak kitűzött cél nincs, és már rövidtávon sem túl élvezetes kizárólag csatázni – főleg azért, mert a harc is csak elképzelt, és az egész küzdelem a képernyőn feltűnő ikonok nyomkodásából áll. A startkor bedobott humor már az első pár misszió alatt teljesen kikopik a játékból, és nem marad a helyén semmi, csak a gyári munkákat idéző unalmas kattintásmaraton.
DOKTOR KI?
A helyzetet csak súlyosbítja, hogy a játéktér és a szereplők kicsinosítását/fejlesztését elősegítő cuccok aranyból vásárolhatók meg. Ez ugyan tisztességes mennyiségben hullik a szörnyekből is, de nem olyan tempóban, hogy elegendő utánpótlást biztosítson, így aki mindent be akar zsákolni, kénytelen lesz a pénztárcája mélyére nyúlni, és valós pénzért kipótolni a kincstár hiányzó érméit. Ráadásul meg sem éri vásárolni, hiszen a portékák nagyjából 90%-a kizárólag kozmetikázásra jó. Az asztal posztója, a háttérbe rakott Doctor Who-féle TARDIS vagy a Csillagkapu nem fogja befolyásolni a csaták kimenetelét, az extra erőt és képességeket adó pizza és a többi nyalánkság pedig nem ad annyi bónuszt, ami miatt tényleg ajánlott lenne költekezni. A mikrotranzakciós rendszer ráadásul teljesen érhetetlen lesz azok számára, akik nincsenek tisztában a játék mobilos előtörténetével.
A Knights of Paper an Pen PC-s változata lényegében egy szimpla port, ami minimális extra tartalmat ad sokkal magasabb fogyasztói árért cserébe. Pedig valahol, a dolgok mélyén egy kifejezetten humoros és piszkosul jól kinéző RPG lapul, amit ahelyett, hogy befejeztek vagy rendesen kidolgoztak volna, inkább félbehagytak és kiadtak jó pénzért (10 euró). Ti inkább maradjatok az olcsóbb, de legalább jó szerepjátékoknál!
