Habár a PS4 debütálása egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy azt a Sony eredetileg eltervezte (a Watch Dogs és a DriveClub is az utolsó pillanatban esett ki a kezdőcímek közül), azért az új konzol így sem okozott csalódást, hiszen alig két hónappal a hivatalos start után már bőven kétmillió eladott példány felett jár, és a hiányzókon túl olyan játékok jelentek meg rá, amelyek képesek felkelteni a vásárlók érdeklődését. Ezek egyike a Killzone: Shadow Fall, ami egyértelműen a kezdő címek legerősebbike, továbbá a Sony (erő)demonstrációja azt illetően, hogy mit is tud a nappalikba szánt új masina.
A háború másik oldala
A Killzone 3 végén úgy tűnhetett, hogy a Helghan bolygó pusztulásával véget ért a vekta és a helghast népek közti háború, ám az eredeti trilógia lezárása csak egy fejezet vége volt a történetben. A planéta lakhatatlanná válását követően a „győztes” vektaiak úgy döntenek, hogy megosztják bolygójukat a túlélőkkel, egy hatalmas fallal választva el egymástól a két civilizációt. A szándék ugyan békés, de ez a megoldás az ellentéteknek korántsem vet véget, és harminc évvel később ismét pattanásig feszül a helyzet a két frakció között – háborúról ugyan még szó sincs, de az árnyékban egymást érik a különböző atrocitások.
Miután 30 évvel járunk a Killzone trilógia után, a Shadow Fall indításakor egy teljesen új szereplő, Lucas Kellan irányítása vár ránk. Hősünk a helghastok agresszív letelepedése közben veszti el édesapját (ennek mi is részesei lehetünk az első, tutorial jellegű küldetésben), ennek hatására csatlakozik az ISA nevű katonai szervezethez, hogy aztán a második pályán már beszivárgó Shadow Marshall ügynökként tevékenykedjünk vele az ellenséges vonalak mögött. Ebből talán már sejthető, hogy nemcsak a főszereplő változott meg a legutóbbi nagykonzolos epizódhoz képest, de a „háború” is, aminek a részesei leszünk. Míg a korábbi Killzone részekben a frontvonalon, az akció sűrűjében, sokadmagunkkal teljesítettünk szolgálatot, addig a Shadow Fallban jobbára egyedül oldunk meg háttérben zajló titkos küldetéseket.
Ismerős egyveleg
Bár az új Killzone az első nextgen FPS, a brutális grafikán (erről majd később) túl sok újdonságot nem tartogat a konzoltulajdonosok számára. Ez persze nem azt jelenti, hogy a játék rossz lenne, sőt, az egyjátékos rész bizonyos szempontból sokkal többet nyújt, mint az aktuális CoD és Battlefield epizódok kampányai, csak éppen magához a műfajhoz nem tesz hozzá sokat. Ami mindenképpen pozitív, hogy ezúttal nem egy cső-FPS-t kapunk, hanem olyan játékmenetet, ami nem egyszer hatalmas pályákra tereli a játékost, megajándékozva őt a szabadság illúziójával. Nem kell persze óriási dolgokra gondolni, de mindenképpen értékelendő, hogy nem egy előre meghúzott vonalon kell lövöldözve végigszaladni, hanem adott a felfedezés lehetősége (természetesen mindenféle gyűjtögethető extrákkal), továbbá az esetek nagy részében több objektíva is megoldásra vár, és ilyenkor csak rajtunk múlik, hogy melyiknek állunk neki először. Hasonlóan kellemes (bár szintén nem új) lehetőség, hogy a háttérben ügyködő mivoltunk nemcsak abban merül ki, hogy ellenséges terepen egyedül állunk szemben a túlerővel, de lehetőségünk adódik lopakodós kommandózásra is, tehát a nagyobb területek egyes részei úgy vannak kialakítva (és a mesterséges intelligencia is úgy van drótozva), hogy ha kedvünk szottyan, akkor csendben, katonáról katonára osonva is megtisztíthatjuk a terepet – mindezt pedig nemcsak azért érdemes kipróbálni, mert így jóval nagyobb a kihívás, hanem azért is, mert a hátulról elkövetett pusztakezes/késes támadások minden esetben brutálisan gyönyörű kivégzésanimációkkal ajándékoznak meg minket.
A képletet aztán tovább színesíti néhány különleges „képesség”, úgymint a rövid távú radar, ami felfedi előttünk az ellenfeleket és mozgásukat, az adrenalin, ami egyrészt belassítja az időt, másrészt gyógyítja a hősünket, továbbá Shadow Marshallként birtoklunk egy OWL nevű drónt is, ami képes sokkolni és támadni az ellenfeleket, meghackeli a különböző terminálokat, számunkra pedig pajzsot generál, „elhalálozás” esetén feléleszt, továbbá kötélpályát biztosít a nagyobb távolságok vagy szakadékok átszeléséhez.
A felsorolt „extrák” ugyan tarkítják a játékmenetet, de összességében nem emelik ki a Shadow Fallt az FPS-ek tengeréből, hiszen az alap játékmenet szintjén minden a szokásos mederben zajlik: egyszerre két fegyver lehet nálunk, az ellenfél mordályai felszedhetők, bizonyos lőszerszámok (mint az alapfegyverünk) két tüzelési móddal is rendelkeznek, az életerőnk magától (is) visszatöltődik, hajigálhatunk gránátokat, adott az alapszintű fedezékharc, a muníciót pedig a pályaszerte elszórt ládákból tölthetjük vissza. A cél minden esetben a terep adott pontjainak elérése, a területek szisztematikus kifüstölése, és valamilyen részfeladat (hackelés, bombák telepítése stb.) megoldása, méghozzá 10 fejezeten és 8-10 órányi játékidőn keresztül, a végén egy főellenféllel megbolondítva. Az egyjátékos kampány a játékmenet és a ránk váró történet szempontjából ugyan egyáltalán nem forradalmi, de azért bőven korrektnek mondható, és ha a cselekmény nyújtotta, alkalmanként nem túl eredeti fordulatok nem is ösztökélnek a folytatásra, egy dolog biztos végig birizgálni fogja a kíváncsiságunkat: a grafika.
Hogy néz ez ki?!
Mindig mondjuk, hogy egy játék esetében a grafika nem minden, de ezúttal kétségtelen, hogy a Shadow Fall legnagyobb ütőkártyája a látvány, ami egész egyszerűen lehengerlő. A PS4 natív 1080p-s felbontásban, 30 fps-es képfrissítéssel közvetíti számunkra az eseményeket, és az ember álla helyenként tényleg leesik attól, amit a tévé képernyőjén lát. Tűéles textúrák, hihetetlen látótávolság, elképesztően kidolgozott karaktermodellek, gyönyörű animációk, döbbenetesen jó fény- és árnyékhatások, konzolon eddig soha nem látott grafikai apróságok egész tömkelege. Mindezt pedig csak tetézi, hogy a pályatervezők is kitettek magukért (főleg a csillogó-villogó vektai város esetében), így még akkor is csak ámulunk és bámulunk, mikor New Helghan lepukkant és mocskos negyedeiben mászkálunk. A Guerilla Games által összehozott látvány (a helyenként felbukkanó kisebb hibák ellenére is) egészen elképesztő, és néha tényleg csak azért lőjük át magunkat egy újabb fejezetbe, mert kíváncsiak vagyunk, hogy a fejlesztők képesek-e túlszárnyalni azt, amit korábban láttunk.
Online háború
A pontot az i-re végül az online szekció teszi fel, ahol három, különböző képességekkel és fegyverekkel bíró kaszttal (Assault, Scout, Support) kell 10 pályán, folyamatosan változó feladatok közepette harcolni, sőt, ha akarjuk, még mi magunk is változtathatunk az egyes meccsek szabályrendszerén. A trendeknek megfelelően fejlődés is van, ezúttal azonban nem tapasztalati pontok gyűjtésével lehet előrébb jutni, hanem különböző kihívások teljesítésével. Ez utóbbiakból rengeteg található a multiban – ha kipipáltok néhányat, akkor máris eggyel feljebb léptek a virtuális ranglétrán, és elérhetővé válnak az újabb cuccok és képességek. A csatákban összesen 24 fő vehet részt, és a meccsek zökkenőmentessége érdekében itt már 60 képkocka/másodperc sebességgel zajlanak az események. A Shadow Fall multija ugyan nem veszi fel a versenyt a Call of Duty: Ghost és Battlefield 4 nyújtotta élménnyel, de ettől függetlenül izgalmas pillanatokat és temérdek elüthető órát kínál azoknak, akik nem érik be az egyszemélyes rész végigjátszásával.
Cikkünk végére egyetlen, a bevezetőben feltett kérdés maradt megválaszolatlanul: van-e olyan jó a Shadow Fall, hogy PS4-et vegyünk érte? Valódi reformok és átütő játékélmény hiányában a válasz nemleges, viszont ha már rendelkezel egy PS4-gyel, akkor ezt a játékot mindenképpen érdemes beszerezned!
