Már az első félórában nyilvánvalóvá válik, hogy a Hunted mindenben a jó öreg 80-as évekbeli, szerethetően gagyi akció-fantasy filmeket majmolja. A sztori két zsoldosról, az emberi izomkolosszus Caddocról és a gyönyörű, nagymellű és persze darázsderekú elf íjászlányról, E'laráról szól, akiket felbérel egy boszorkány szelleme, hogy találják meg az ő elrabolt fizikális testét. A furcsa pár igent mond a felkérésre, mást úgyse nagyon tehetnének, hisz világukat gonosz földalatti lények szövetsége igyekszik darabokra szedni, emberek millióit küldve a halálba nap mint nap. Persze ahogy az lenni szokott, a szimpla mentőakció egy, az egész világ sorsára kiható kalandba torkollik, a két botcsinálta hős pedig azt sem tudja, hova kapja a fejét a sok meglepő fordulat között. Na jó, annyira sok fordulat talán nincs, és amik vannak is láthatók előre, de ezekkel együtt is kellemes sztorit mesél a játék, amiben az érzelmeknek is jut egy hangyányi szerep. Külön szórakoztató a két harcos állandó csipkelődése, és az esetek többségében korrektnek mondható forgatókönyv tesz is róla, hogy ne vegyük túlságosan komolyan a dolgokat. Nem egyszer kacsint ki ránk a játék pár elmés beszóláson keresztül, megmosolyogtatva bennünket a már ismert fantasy- és videojátékos sztereotípiák kifigurázásával.
Íj, kard és pajzs
Mielőtt komolyabban is kitérnénk a játékmenetre, egy dolgot le kell szögezni: ezt a játékot a jó isten is a kooperatív módra teremtette, lehetőleg egy képernyő előtt. Bár van benne -- a lehetőségekhez képest -- kidolgozott egyjátékos mód, a játék nyújtotta élmény jelentős hányada arra épít, hogy valakivel karöltve verjük végig a hat fejezetre, és ezzel együtt nagyjából 20 órára rúgó Hunted összes pályáját. Még a sztori többféle befejezései is arra apellálnak, hogy nem egyedül ülünk a tévé előtt, tehát erre tessék odafigyelni. A játékmenet egyébként egyszerű, mint a faék. Megyünk előre a teljesen lineáris pályákon, melyeket hosszabb-rövidebb szakaszokra bontottak, ezen szakaszok között pedig nincs semmi átjárás. Elérünk egy nyíltabb területre, jönnek a ronda szörnyek, mi pedig lezúzzuk őket és ezt a mintát ismételjük a fejezetet lezáró bossig. Nincsenek meglepetések, s ezért az egész roppant monotonná válik, igaz, ez főleg akkor érzékelhető, ha egyedül játszunk. Ilyenkor az egyik szereplőt mi, a másikat a gép irányítja, és megszabott pontokon válthatunk közöttük -- persze ez nem kötelező. A mesterséges intelligencia jól muzsikál, digitális társunk nincs útban és ügyesen küzd, mivel pedig az egyébként igen egyszerű fejlődési rendszerben mi szabjuk meg neki is, hogy milyen képességei lehetnek kéznél, pofon egyszerű a nekünk tetsző taktikára hangolni az MI-t. Ide kapcsolódó negatívum, hogy a gép túlságosan is jó, majdhogynem sebezhetetlen, a végigjátszás alatt csupán kétszer ütötték ki. Ha valamelyik hős elterül, a másik bármikor feltámaszthatja, s mivel ez az általunk irányított karakterre is igaz, normál fokozaton szinte semmi kihívás sem marad a programban. Persze, sokszor kiütnek, de ilyenkor elég nyomogatni az A gombot és máris teljes életerővel (!) folytatjuk a harcot.
Mindez persze felejtős, ha a kooperatív módról van szó. A Huntedet teljes egészében erre hegyezték ki és ez látszik is a játékmeneten. Ketten játszva a monoton részek szórakoztatóvá, az ötlettelen mészárlás taktikus küzdelemmé változik, egy teljesen más élményt garantálva a kétfős csapatunknak. A harcrendszer tökéletes működik ilyenkor, hisz valósidejű, a jó stratégia pedig a két hős eltérő erősségeinek kihasználásában keresendő. E'lara kiváló íjász, de a kétkezes harcban gyenge, míg Caddoc lassan lő és nem valami pontosan, bárdokkal a kezében viszont nincs párja a csatamezőn. A fejlesztők egyébként beleerőszakoltak egy teljesen felesleges fedezékrendszert is a játékba, ami annyit tesz, hogy az A lenyomásával az adott hős beugrik a fal mögé és akár a Gears of Warban, onnét eregeti az áldást. Bár itt-ott jól jön az opció, az igazság az, hogy nagyon fapados az egész. A fedezékek vagy túl nyilvánvalóak, vagy szimplán rosszul vannak elhelyezve a pályán, s mivel könnyű fejlődni, hamar olyan tápossá válnak a karakterek, hogy a bujkálás csak lassítja a játékot.
A hegy gyomrában
A Hunted pályatervezése leginkább egysíkúnak nevezhető. Bár a különböző fejezetek más és más helyszíneken játszódnak, s ez dicséretes, technikai fronton minden teljesen ugyanúgy működik az első perctől az utolsóig. Nyilvánvaló, hogy merre kell menni és mit kell csinálni, az ellenfelek pedig annyiszor ismétlik egymást, hogy az már bántja a szemet. Ha már a szemünknél tartunk, a Hunted más téren sem igazán kényezteti a látószerveinket. A grafikáért az Unreal Engine 3.0 felel, s ezért a program szinte végig reccenésmentes (egyszer vagy kétszer éreztem egy kis lassulást a teszt alatt, de az se volt vészes), viszont a grafika kifejezetten elavult, még a 2006-os Gears of War is körberöhögi. Ugyan a pályák nagyok és viszonylag sokféle helyszínen megfordulunk, a textúrák kivitelezése az öt évvel ezelőtti PC-s sztenderdet idézi, a karakterek pedig egytől egyig baltával faragottak, bumfordiak. Még szerencse, hogy a hang, a zene és az irányítás rendben van. A hangok oldaláról a már megszokott nagyzenekari csinnadratta köszön vissza, a szinkron pedig jó, egyedül pár mellékszereplő hangzik gyengébbnek.
"Akkor mégis miért?"
Jogos kérdés: miért a viszonylag magas pontszám, ha a jó kooperatív mód mellé monoton szólózás jár, a grafika csúnyácska, a játékmotor bugos... akkor miért ennyi az annyi? A válasz egyszerű: a hangulat miatt. Kérem szépen, a Hunted tökéletes példája a nem jó, de szerethető és élvezetes játékoknak, melyek minden hibájuk ellenére is ott tartják az embert a képernyő előtt. Hatalmas segítség ehhez persze a rengeteg opcionális tartalom, ami miatt nem fárasztó többször is nekiesni a játéknak. Bár sok dolgot gyűjthetünk (halálköveket, lelkeket, sárkánykönnyet) és a különféle befejezésekre és nehézség szintekre is ráhajthatunk, a legnagyobb élményt a dungeonök jelentik, melyekből mindegyik pályán van egy-egy. Ezek elég nagy területek, amiket a fejlesztők igyekeztek elrejteni a kíváncsi szemek elől, feltárva őket pedig megannyi logikai feladványt találunk és erős fegyvereket szerezhetünk. Külön kiemelendő, hogy a föld alatti labirintusok grafikai színvonala messze alázza a többi pályát vagy pillanatot. Látszik, hogy a fejlesztőknek ezek a részek voltak a szívük csücskei. Nagyon sajnálatos, hogy nincs több belőlük, s hogy ezek helyett inkább sokadszorra is ráerőltették a pályákra az "addig öld a csúfságokat, míg ki nem nyílik a kapu" szakaszokat. Talán féltek tőle, hogy a casual rétegnek sok lesz a jóból?
Összegzés
A Hunted: The Demon's Forge egy kellemes játék, aminek rengeteg hibája és hiányossága van. Hosszasan lehetne sorolni, hogy mit szerettünk volna látni és mit nem, illetve hogy mennyivel jobb lett volna, ha a jó kooperatív mód mellé tényleg élvezetes egyjátékos lehetőségek társulnak. De mindez felesleges, mert a játék ezektől nem lesz jobb, azok pedig, akik eddig is várták a programot, nagyjából azt kapják, amire számítottak. Ugyan a Hunted nem forradalmi, nem indítja el lavinaként a hasonszőrű játékok áradatát és követőkre sem talál, de van annyira érdekes és egyedi színfolt, hogy adjunk neki egy esélyt. Mi így tettünk és nem bántuk meg.
