Az ember már meg sem lepődik, mikor azt veszi észre, hogy a hatalmas sikereket elérő játékok önálló életre kelnek, saját univerzumot generálnak és elkezdenek mindenféle vadhajtásokat növeszteni. Olyannyira nem lepődünk meg ezen, hogy már teljesen természetesnek vesszük ezen folyamatokat. Persze nincs ebben semmi fura, hiszen a jelenség nem új keletű, lassan-lassan évtizedes múltra tekint vissza. A trend legszebb példája a Command and Conquer-univerzum, ami egyszerű RTS-nek indult, de az Electronic Arts-nak hála a ”márkanév” burjánzani kezdett és sorban születtek a címhez tartozó alternatív univerzumok (Red Alert széria, a Generals névre hallgató vadhajtás) és még egy egészen eltérő műfajba (FPS) is átvezették a GDI és a NOD harcát a Renegade névre hallgató játék képében. Ugyan a siker nem mindig járt együtt a névvel, de az kétségtelen, hogy ütős brandet sikerült összekalapálni és talán ezt irigyelhette meg a Microsoft, mikor fogta az elképesztően sikeres Halo szériáját és az előbb felvezetett minta ellenpontjaként a milliónyi rajongót magának tudható akciójáték univerzumát ültette át valós idejű stratégiába. A dolgot persze nem bízták a véletlenre, hiszen a saját istállójukba tartozó, a műfajban letagadhatatlan érdemeket szerzett Ensemble Studiost bízták meg a program elkészítésével.
Annyit bizonyosan leszögezhetünk, hogy az Xbox 360 sokkal inkább az akcióprogramok platformja, mint a stratégiáké. Egy kőkemény PC-s már azt sem tudja elképzelni, hogy miképp lehet kontrollerrel FPS-t játszani, az pedig már egyenesen a science-fiction kategóriába tartozik, hogy egy RTS irányítható legyen egy szabvány gamepaddal. Pedig ez sem számít már lehetetlennek, nem a Halo Wars az egyetlen játék, ami a Microsoft nextgen masináján próbálja meghonosítani a valós idejű stratégiákat. Furcsa módon ezen a területen is az EA jár az élén, hiszen a Battle for Middle Earth 2 óta minden stratégiájukat (C&C3 és kiegészítői, Red Alert 3) igyekeznek normálisan átportolni az Xbox360-ra, és az eredmény játékról-játékra egyre élvezhetőbb. Esetünkben az Age of Empires szériáról híres Ensemble vágta a fejszéjét ebbe a termetes fába, és ismervén a fejlesztőcsapat múltját, talán nem meglepő, ha azt mondjuk, hogy a srácok egyáltalán nem okoztak csalódást ezen az új területen sem.
A legkényesebb pont ugyebár az irányítás: miképp lehetséges egér és billentyűk kombinációja nélkül egy több egységes csatát irányítani egy hatalmas térképen? Mindenképpen gyors mozdulatokra van szükség, villámsebességgel kell navigálni a térképen és szükség van arra, hogy egymástól különálló egységeket is mozgatni tudjunk. Na de kontrollerrel? Hogyan? Nem tudni, hogy az Ensemble mennyit töprengett a megoldáson, de kétségtelen, hogy egy teljesen használható és gyorsan megtanulható rendszert dolgoztak ki, olyat, amivel tényleg gond nélkül tudjuk irányítani a csapatainkat. A térképen az analóg karok segítségével tudunk navigálni: bal oldalon a fel, le, jobbra, balra irányok, jobb oldalon pedig a zoom és a forgatás kaptak helyet. Egyszerű és tiszta megoldás. Akárcsak a csapataink kijelölésének metódusa: egyetlen egységet a zöld A gomb lenyomásával tudunk megfogni, két kattintás az A-val már az összes hasonló típust a rendelkezésünkre bocsátja, ha pedig nyomva tartjuk a zöld gombot, akkor megjelenik egy kék kör a földön, amelyet az analóg karokkal tudunk irányítani és minden egység, amire rávisszük a kék sávot, azonnal vezényelhető lesz a megfelelő irányba. Ez persze még nem minden, nagyobb ütközetekben bevethetjük a gyorsparancsokat is, azaz ha megnyomjuk az LB-t, akkor az összes egységünket kijelöljük, ha pedig az RB-t, akkor csak azok a járművek és katonák válnak irányíthatóvá, akik éppen a képernyőnkön tartózkodnak. Az előbbi megoldással nagyszerűen lehet hatalmas offenzívát indítani, míg az utóbbi akkor könnyíti meg az életünket, hogyha a pálya két különböző pontján kell helytállnunk. Ha kijelöltük a szükséges haderőt, a kék X lenyomásával tudjuk őket pozícióváltásra ösztönözni és ugyanezen gomb szolgál a támadási parancs kiadására is. Ha pedig már harcba bonyolódtunk, akkor a sárga Y-nal hozhatjuk elő egységeink másodlagos képességeit.
A harc mellett a másik fontos tényező a termelés és az építkezés irányítása. Ha lehet, akkor ez még egyszerűbb, hiszen a bázisunkra a zöld A-val kattintva előjön egy teljesen átlátható és egyértelmű menü (minden részegységnél külön-külön), amelyben az analóg karokkal villámgyorsan navigálhatunk. A szisztéma intelligens, megjegyzi a kattintásainkat, így egy menün belül akár több gyártási parancsot is kiadhatunk, nem kell őrködnünk sem a fejlesztéseink, sem az egységképzéseink felett.
Egyvalamit érdemes észben tartani, konzolokon az RTS igen fiatal műfajnak számít, így semmiképp nem várható el, hogy vetekedjenek a PC-n megszokott rendszerekkel. Értelemszerűen kicsit egyszerűbb játékmenettel van dolgunk, s ez egy olyan kompromisszum, amit azért hoztak a fejlesztők, hogy a játékélmény folyamatos és szórakoztató legyen. Az egész kicsit a tíz évvel ezelőtti sztenderd PC-s stratégiákra hajaz: bázisépítés, termelés, hadviselés, a lehető legegyszerűbb módon. Természetesen itt is minden nyersanyagba kerül, egyrészt energiát kell termelnünk erőművekkel, pénzt kell gyűjtenünk a raktárakkal (nincsenek harvest egységek), és fejlesztenünk kell az épületeinket, hogy minél erősebb egységeket gyárthassunk le. Lehetőségünk lesz több bázis építésére is, de csak azokon a helyeken, ahol azt a fejlesztők előre kitervelték nekünk. A móka persze nem csak abból áll, hogy húzzunk fel egy erődítményt aztán gyaluzzuk le az ellenfelet, változatosság bőven akad a ránk váró tizenöt küldetés során, a kiscsapatos kommandózástól az adott ideig tartó védekezésen át egészen az olyan különlegességekig, mint az óriási anyahajó megtisztítása az idegen létformáktól. A fő objektívák mellett mindig lesznek mellékes dolgok is, amelyek nem szükségesek a sikeres teljesítéshez, de plusz pontokat és achievementeket érnek. Minden küldetésünket bronztól arany fokozatig értékeli a gép, és nyilván az a cél, hogy minél magasabb eredményeket produkáljunk a végigjátszás során. A szingli kampány végigjátszása nehézségtől függően 7-11 órát vehet igénybe, ám a Legendary fokozatot csakis azoknak ajánljuk, akik támadási tervekkel fekszenek és kelnek, és a hangyabolyt is egyetlen pillanat alatt átlátják.
Van egy dolog, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni: ezt a játékot Halo mivolta teszi igazán élvezetessé, és azok fogják igazán értékelni, akik otthonosan mozognak az univerzumban (kíváncsiak lennénk, hogy az akciórajongók hány százaléka tesz RTS-t a konzoljába). A játék roppantmód történetközpontú (elképesztően kivitelezett átvezető videókkal) és ez azoknak okoz majd örömet, akik naprakészek Halo-területen. Arról nem is beszélve, hogy a játékmenet is tele van olyan elemekkel, amely az egyszeri játékosoknak talán fel sem tűnik: ilyen lehet az ellenséges elemek Warthoggal történő kilapítása vagy a spártai katonák gépelfoglalása, és ugye azoknak, akik nem játszottak egyetlen Halo-val sem, nem jelent eufóriát egy-egy Scarab kikészítése, ne adj’ isten saját oldalunkra állítása. Ugyanígy örömmel ismerjük fel a korábban már látott járműveket és fajokat, kicsit előre rettegünk a Flood támadásától és röhögünk, mikor a katonáink lerohanják a nevetséges, sipákoló kis Gruntokat. Aki tehát előtörténet nélkül vág a kalandba, annak korántsem akkora élmény a játék, mint egy sokat megélt Halo-veteránnak. Ez persze nem azt jelenti, hogy ők nem fogják élvezni a programot, csupán arról van szó, hogy a fanatikusoknak plusz tíz pontot ad az értékhez a korábban már megismert atmoszféra és az a tény, hogy most stratégiában látja viszont mindazt, amit egyszer már végigcsinált FPS módban.
Ugyebár a történet húsz évvel a Halo: Combat Evolved elé repít minket, abba az időszakba, mikor még működött a spártai program és nem Master Chief volt az egyetlen Mjolnir páncélos csodakatona (ő maga természetesen nem is szerepel a játékban). A cselekményt mindenki fedezze fel maga, nem lőnénk le a poénokat és a fordulatokat, tömören arról van szó, hogy a tizenöt küldetés során kicsit megint meg kell mentenünk a világot. Rutinmunka. A szingli kampányban csupán az embereket irányíthatjuk, és ha ezzel megvagyunk, akkor jöhet a program által kínált többi móka. Egyrészt újra végigjátszhatjuk az egész játékot kooperatív módban, ami egy teljesen új élményt garantál, hiszen van néhány olyan küldetés, amiről sikít, hogy nem egyetlen emberre lett kitalálva. Ezen felül játszhatunk helyi hálón és Xbox Live-on egymás és a mesterséges intelligencia ellen, akár 3 vs. 3 módban is. A skirmish csatákban és az online küldetésekben már választható a Szövetség is, mint játszható faj és bizony ezen a ponton bukkanunk rá a játék legnagyobb hibájára. Habár a két frakció teljesen eltér egymástól, mégis úgy tűnik, mintha az ellenfél csak muszájból, a monotonitás elkerülése végett került volna bele a játékba, hogy ne mindig ugyanolyan egységek vonuljanak egymás ellen – legalábbis erre utal az a néhány anomália, ami a program nyüstölése közben bukkant fel. Lényegében arról van szó, hogy a kiegyensúlyozottság hagy némi kívánnivalót maga után, sőt, ki lehet jelenteni, hogy a humán fajjal jóval nagyobb esélyünk van a győzelemre. Minden csata előtt választanunk kell magunknak egy hőst, oldalanként három lehetőségünk van (lásd még külön boxunkat), és már ezen a képernyőn látszik, hogy valami nincs rendben, hiszen míg az emberek hősönként külön bónusszal indulnak (ami a bázisunkra és a termelésre vonatkozik), addig az idegeneknél ilyesmiről szó sincs. Ezen felül minden karakternek van egy különleges képessége, ám míg az embereknél ez szőnyegbombázást, fagyasztást és egy űrből irányított szuperlövedéket jelent, addig a Szövetség tagjainál az egy szem hőst kell irányítani és vele kell rombolni. Csak hogy teljesen érthető legyen, egy csatában adott mondjuk Cutter kapitány, aki két gombnyomással kérhet egy MAC-támadást, ami egyetlen lövéssel leveszi egy bázis energiájának a felét, ezzel szemben az ellenséges Arbiterrel csak úgy tudunk extra sebzést bevinni, ha magát a hőst irányítjuk, mi magunk, mintha csak a Diablóban lennénk. Amit az embereknél kvázi automatikusan elvégez a gép, azt a másik oldalon nekünk kell manuálisan véghezvinni, miközben a többi egységünkhöz hozzá sem nyúlhatunk. Ha ez nem lenne elég, még olyan apróságok is előjönnek, hogy csak az emberek kérhetnek magukra gyógyítást, a Szövetség tagjai nem. Mivel idegen-kampány nincsen, ez a single részre nem hat, de azon nem lepődnénk meg, ha csak a legmazochistábbak választanák az űrlényeket az online-csatákban.
Bár sokan, sokfelé mondják és írják, hogy a stratégiáknak nincs létjogosultsága a konzolokon, de ismét itt a bizonyíték, hogy ez a kijelentés nettó hülyeség. Tény, hogy van hová fejlődni, de kár lenne csak azért leírni ezt a műfajt a nextgen masinák világában, mert egyik sem hajlandó az egerünkkel kooperációra lépni. A Halo Wars tökéletes bizonyíték arra, hogy igenis lehet átlátható, élvezetes RTS-t készíteni konzolra, úgy, hogy kihívást is biztosítson, és szórakoztató is legyen. Ez a játék minden szempontból ott van a topon, hiszen a zene például remek, a látvány nem korszakalkotó ugyan, de egy panaszos szavunk sem lehet rá (habár nem árt, ha az ember legalább HD ready készülékkel rendelkezik otthon, mert a régi képcsöves tévéken bizony csorbul az élmény), és akkor még ott van az egyébként teljesen jó történet, a lehengerlő átvezető videók és az online lehetőségek színe-java. S mivel ez a XXI. század és az Xbox Live kora, a történetnek még koránt sincs vége, hiszen 100%, hogy hamarosan érkeznek majd az első DLC-k, a letölthető pályacsomagok, és talán még azt is megérjük, hogy kicsit javítanak a fajok egyensúlyán, sőt, mi azt az ötletet sem vetnénk el, hogy a Flood is játszható osztállyá váljon.
Mindent egybevetve azt kell mondanunk, hogy érdemes belevágni ebbe a kalandba, főleg akkor, ha az ember legalább egy kicsit Halo fan, ugyanis remek órákat lehet eltölteni ezzel a játékkal, legyen szó akár az egyszemélyes, vagy a többszemélyes játékmódokról. Már csak azért is kiváló választás, mert általa belekóstolhatunk a konzolos stratégiák világába, és bizton állíthatjuk, hogy aki csak egy kicsit is fogékony a műfajra, azt nem éri majd csalódás.
Stratégiát konzolra? Megőrültek ezek?
Isten veled Ensemble!
Habár hivatalosan is bejelentésre került, az Ensemble fejlesztői a Halo Wars keretén belül is elbúcsúznak a rajongóiktól. A záró videót követően egy apró animáció keretében olvashatunk pár sort, amiben megköszönik a játékosoknak a töretlen lelkesedést, és utalást találhatunk arra is, hogy a feloszlatás ellenére nem vesznek el teljesen a srácok, hiszen tovább gondozzák a Halo Wars-t, ami azt jelenti, hogy az Xbox Live eljövendő extra tartalmain még ők fognak dolgozni – tehát a minőség garantált lesz. Persze azok sem tűnnek el a süllyesztőben, akik nem maradnak a zsugorodó stúdióban. Bruce Shelley a blogján megemlítette, hogy a szélnek eresztett tagok két új csapatba tömörülnek és biztos benne, hogy legalább olyan sikeres játékokkal fognak előrukkolni, mint a sokak által imádott Age of Empires-széria. Úgy legyen! Sok sikert nekik!
A legkényesebb pont ugyebár az irányítás: miképp lehetséges egér és billentyűk kombinációja nélkül egy több egységes csatát irányítani egy hatalmas térképen? Mindenképpen gyors mozdulatokra van szükség, villámsebességgel kell navigálni a térképen és szükség van arra, hogy egymástól különálló egységeket is mozgatni tudjunk. Na de kontrollerrel? Hogyan? Nem tudni, hogy az Ensemble mennyit töprengett a megoldáson, de kétségtelen, hogy egy teljesen használható és gyorsan megtanulható rendszert dolgoztak ki, olyat, amivel tényleg gond nélkül tudjuk irányítani a csapatainkat. A térképen az analóg karok segítségével tudunk navigálni: bal oldalon a fel, le, jobbra, balra irányok, jobb oldalon pedig a zoom és a forgatás kaptak helyet. Egyszerű és tiszta megoldás. Akárcsak a csapataink kijelölésének metódusa: egyetlen egységet a zöld A gomb lenyomásával tudunk megfogni, két kattintás az A-val már az összes hasonló típust a rendelkezésünkre bocsátja, ha pedig nyomva tartjuk a zöld gombot, akkor megjelenik egy kék kör a földön, amelyet az analóg karokkal tudunk irányítani és minden egység, amire rávisszük a kék sávot, azonnal vezényelhető lesz a megfelelő irányba. Ez persze még nem minden, nagyobb ütközetekben bevethetjük a gyorsparancsokat is, azaz ha megnyomjuk az LB-t, akkor az összes egységünket kijelöljük, ha pedig az RB-t, akkor csak azok a járművek és katonák válnak irányíthatóvá, akik éppen a képernyőnkön tartózkodnak. Az előbbi megoldással nagyszerűen lehet hatalmas offenzívát indítani, míg az utóbbi akkor könnyíti meg az életünket, hogyha a pálya két különböző pontján kell helytállnunk. Ha kijelöltük a szükséges haderőt, a kék X lenyomásával tudjuk őket pozícióváltásra ösztönözni és ugyanezen gomb szolgál a támadási parancs kiadására is. Ha pedig már harcba bonyolódtunk, akkor a sárga Y-nal hozhatjuk elő egységeink másodlagos képességeit.
A harc mellett a másik fontos tényező a termelés és az építkezés irányítása. Ha lehet, akkor ez még egyszerűbb, hiszen a bázisunkra a zöld A-val kattintva előjön egy teljesen átlátható és egyértelmű menü (minden részegységnél külön-külön), amelyben az analóg karokkal villámgyorsan navigálhatunk. A szisztéma intelligens, megjegyzi a kattintásainkat, így egy menün belül akár több gyártási parancsot is kiadhatunk, nem kell őrködnünk sem a fejlesztéseink, sem az egységképzéseink felett.
Nextgen stratégia-bébi
Egyvalamit érdemes észben tartani, konzolokon az RTS igen fiatal műfajnak számít, így semmiképp nem várható el, hogy vetekedjenek a PC-n megszokott rendszerekkel. Értelemszerűen kicsit egyszerűbb játékmenettel van dolgunk, s ez egy olyan kompromisszum, amit azért hoztak a fejlesztők, hogy a játékélmény folyamatos és szórakoztató legyen. Az egész kicsit a tíz évvel ezelőtti sztenderd PC-s stratégiákra hajaz: bázisépítés, termelés, hadviselés, a lehető legegyszerűbb módon. Természetesen itt is minden nyersanyagba kerül, egyrészt energiát kell termelnünk erőművekkel, pénzt kell gyűjtenünk a raktárakkal (nincsenek harvest egységek), és fejlesztenünk kell az épületeinket, hogy minél erősebb egységeket gyárthassunk le. Lehetőségünk lesz több bázis építésére is, de csak azokon a helyeken, ahol azt a fejlesztők előre kitervelték nekünk. A móka persze nem csak abból áll, hogy húzzunk fel egy erődítményt aztán gyaluzzuk le az ellenfelet, változatosság bőven akad a ránk váró tizenöt küldetés során, a kiscsapatos kommandózástól az adott ideig tartó védekezésen át egészen az olyan különlegességekig, mint az óriási anyahajó megtisztítása az idegen létformáktól. A fő objektívák mellett mindig lesznek mellékes dolgok is, amelyek nem szükségesek a sikeres teljesítéshez, de plusz pontokat és achievementeket érnek. Minden küldetésünket bronztól arany fokozatig értékeli a gép, és nyilván az a cél, hogy minél magasabb eredményeket produkáljunk a végigjátszás során. A szingli kampány végigjátszása nehézségtől függően 7-11 órát vehet igénybe, ám a Legendary fokozatot csakis azoknak ajánljuk, akik támadási tervekkel fekszenek és kelnek, és a hangyabolyt is egyetlen pillanat alatt átlátják.
A Halo köntös
Van egy dolog, ami mellett nem lehet szó nélkül elmenni: ezt a játékot Halo mivolta teszi igazán élvezetessé, és azok fogják igazán értékelni, akik otthonosan mozognak az univerzumban (kíváncsiak lennénk, hogy az akciórajongók hány százaléka tesz RTS-t a konzoljába). A játék roppantmód történetközpontú (elképesztően kivitelezett átvezető videókkal) és ez azoknak okoz majd örömet, akik naprakészek Halo-területen. Arról nem is beszélve, hogy a játékmenet is tele van olyan elemekkel, amely az egyszeri játékosoknak talán fel sem tűnik: ilyen lehet az ellenséges elemek Warthoggal történő kilapítása vagy a spártai katonák gépelfoglalása, és ugye azoknak, akik nem játszottak egyetlen Halo-val sem, nem jelent eufóriát egy-egy Scarab kikészítése, ne adj’ isten saját oldalunkra állítása. Ugyanígy örömmel ismerjük fel a korábban már látott járműveket és fajokat, kicsit előre rettegünk a Flood támadásától és röhögünk, mikor a katonáink lerohanják a nevetséges, sipákoló kis Gruntokat. Aki tehát előtörténet nélkül vág a kalandba, annak korántsem akkora élmény a játék, mint egy sokat megélt Halo-veteránnak. Ez persze nem azt jelenti, hogy ők nem fogják élvezni a programot, csupán arról van szó, hogy a fanatikusoknak plusz tíz pontot ad az értékhez a korábban már megismert atmoszféra és az a tény, hogy most stratégiában látja viszont mindazt, amit egyszer már végigcsinált FPS módban.
Zavar az erőben
Ugyebár a történet húsz évvel a Halo: Combat Evolved elé repít minket, abba az időszakba, mikor még működött a spártai program és nem Master Chief volt az egyetlen Mjolnir páncélos csodakatona (ő maga természetesen nem is szerepel a játékban). A cselekményt mindenki fedezze fel maga, nem lőnénk le a poénokat és a fordulatokat, tömören arról van szó, hogy a tizenöt küldetés során kicsit megint meg kell mentenünk a világot. Rutinmunka. A szingli kampányban csupán az embereket irányíthatjuk, és ha ezzel megvagyunk, akkor jöhet a program által kínált többi móka. Egyrészt újra végigjátszhatjuk az egész játékot kooperatív módban, ami egy teljesen új élményt garantál, hiszen van néhány olyan küldetés, amiről sikít, hogy nem egyetlen emberre lett kitalálva. Ezen felül játszhatunk helyi hálón és Xbox Live-on egymás és a mesterséges intelligencia ellen, akár 3 vs. 3 módban is. A skirmish csatákban és az online küldetésekben már választható a Szövetség is, mint játszható faj és bizony ezen a ponton bukkanunk rá a játék legnagyobb hibájára. Habár a két frakció teljesen eltér egymástól, mégis úgy tűnik, mintha az ellenfél csak muszájból, a monotonitás elkerülése végett került volna bele a játékba, hogy ne mindig ugyanolyan egységek vonuljanak egymás ellen – legalábbis erre utal az a néhány anomália, ami a program nyüstölése közben bukkant fel. Lényegében arról van szó, hogy a kiegyensúlyozottság hagy némi kívánnivalót maga után, sőt, ki lehet jelenteni, hogy a humán fajjal jóval nagyobb esélyünk van a győzelemre. Minden csata előtt választanunk kell magunknak egy hőst, oldalanként három lehetőségünk van (lásd még külön boxunkat), és már ezen a képernyőn látszik, hogy valami nincs rendben, hiszen míg az emberek hősönként külön bónusszal indulnak (ami a bázisunkra és a termelésre vonatkozik), addig az idegeneknél ilyesmiről szó sincs. Ezen felül minden karakternek van egy különleges képessége, ám míg az embereknél ez szőnyegbombázást, fagyasztást és egy űrből irányított szuperlövedéket jelent, addig a Szövetség tagjainál az egy szem hőst kell irányítani és vele kell rombolni. Csak hogy teljesen érthető legyen, egy csatában adott mondjuk Cutter kapitány, aki két gombnyomással kérhet egy MAC-támadást, ami egyetlen lövéssel leveszi egy bázis energiájának a felét, ezzel szemben az ellenséges Arbiterrel csak úgy tudunk extra sebzést bevinni, ha magát a hőst irányítjuk, mi magunk, mintha csak a Diablóban lennénk. Amit az embereknél kvázi automatikusan elvégez a gép, azt a másik oldalon nekünk kell manuálisan véghezvinni, miközben a többi egységünkhöz hozzá sem nyúlhatunk. Ha ez nem lenne elég, még olyan apróságok is előjönnek, hogy csak az emberek kérhetnek magukra gyógyítást, a Szövetség tagjai nem. Mivel idegen-kampány nincsen, ez a single részre nem hat, de azon nem lepődnénk meg, ha csak a legmazochistábbak választanák az űrlényeket az online-csatákban.
Halo Wars? Naná, hogy jöhet!
Bár sokan, sokfelé mondják és írják, hogy a stratégiáknak nincs létjogosultsága a konzolokon, de ismét itt a bizonyíték, hogy ez a kijelentés nettó hülyeség. Tény, hogy van hová fejlődni, de kár lenne csak azért leírni ezt a műfajt a nextgen masinák világában, mert egyik sem hajlandó az egerünkkel kooperációra lépni. A Halo Wars tökéletes bizonyíték arra, hogy igenis lehet átlátható, élvezetes RTS-t készíteni konzolra, úgy, hogy kihívást is biztosítson, és szórakoztató is legyen. Ez a játék minden szempontból ott van a topon, hiszen a zene például remek, a látvány nem korszakalkotó ugyan, de egy panaszos szavunk sem lehet rá (habár nem árt, ha az ember legalább HD ready készülékkel rendelkezik otthon, mert a régi képcsöves tévéken bizony csorbul az élmény), és akkor még ott van az egyébként teljesen jó történet, a lehengerlő átvezető videók és az online lehetőségek színe-java. S mivel ez a XXI. század és az Xbox Live kora, a történetnek még koránt sincs vége, hiszen 100%, hogy hamarosan érkeznek majd az első DLC-k, a letölthető pályacsomagok, és talán még azt is megérjük, hogy kicsit javítanak a fajok egyensúlyán, sőt, mi azt az ötletet sem vetnénk el, hogy a Flood is játszható osztállyá váljon.
Mindent egybevetve azt kell mondanunk, hogy érdemes belevágni ebbe a kalandba, főleg akkor, ha az ember legalább egy kicsit Halo fan, ugyanis remek órákat lehet eltölteni ezzel a játékkal, legyen szó akár az egyszemélyes, vagy a többszemélyes játékmódokról. Már csak azért is kiváló választás, mert általa belekóstolhatunk a konzolos stratégiák világába, és bizton állíthatjuk, hogy aki csak egy kicsit is fogékony a műfajra, azt nem éri majd csalódás.
