Juan napjai Pueblucho agávéültetvényén mindig ugyanúgy teltek: reggel ébresztő, kapálás, locsolás, a már érett levelek lemetszése, hogy aztán tequila készülhessen belőlük. A Dia de los Muertos fesztiváljának reggelén Fray barát kopogása ébresztette, ezt leszámítva nem indult különösebben szokatlanul a nap, bár az éjjel a szokásosnál is többet járt a fejében gyerekkori szerelme, El Presidente lánya. De az álomkép, mint mindig, hamar szertefoszlott. Ugyanolyan elérhetetlen, mint az a szintén gyerekkori vágyálma, hogy ő lesz a legnagyobb luchador, akit látott a világ. Legalábbis akkor, az ágyból felkelve még ezt gondolta…
A halálon innen, az életen túl
Egy röpke felvezetés után, melynek során az irányítás abszolút alapjait sajátíthatjuk el, szembesülünk Calacával, a csontvázzá avanzsálódott charróval, aki épp elrabolja Juan szerelmét, majd egy mozdulattal a másvilágra küldi hősünket. Az ő motivációjáról a játék előrehaladtával többet is megtudhatunk, itt legyen elég annyi, hogy rosszul jár, aki alkut köt az ördöggel.
A túlvilágon tett gyors látogatás alkalmával nyílik először lehetőség arra, hogy többen együtt vegyük ki részünket a kalandból. Itt találkozunk ugyanis a rejtélyes Tostadával, aki átadja a holtak maszkját, az ő irányítását veheti át a második játékos, illetve akár összesen négyen is űzhetjük a kalandot (bár csak a kétszemélyes módot volt alkalmam kipróbálni, osztott képernyő híján kisebb tumultus kialakulása esélyes). Feltámadásunkat követően útra kelünk Santa Luchita irányába, mely egyféle csomópontként szolgál majd, a területegységek jelentős hányada megfelelő képesség birtokában innen kiindulva elérhető lesz. Ezek között az utazást könnyítik még beszélő kőfejek is, amik egymás között gyors átjárást biztosítanak, persze csak miután már érintettük őket.
Mexikói Metroid
Ha már szó esett róluk, képességeinket kalandjaink során javarészt úgynevezett Chozo szobrok (ismerős?) szétverésével szerezhetjük meg, bár ennek a ténynek gazdájuk nem nagyon örül, azért mégiscsak megtanít egy-két új trükköt, amik nélkülözhetetlenek lesznek továbbhaladásunkhoz. A négy harci mozdulatot ellenfeleinken kívül az utunkban álló színes kövek szétzúzására kell használnunk, hogy új átjárókat, területeket nyithassunk meg. Ezek közül kettő (felütés, oldalütés) nemcsak harcra, hanem helyváltoztatásra is használható, és egyes platformer-részek teljesítéséhez szükség is lesz alkalmazásukra. Természetesen manőverezést segítő képességekre is szert teszünk, úgymint a kötelező dupla ugrás és falon kapaszkodás, de lesz azon felfelé futás, sőt arról elrugaszkodva repülés is – ez utóbbiak ellenfeleink ellen is bevethetők. Egyedibbnek nevezhető a dimenzióváltás, ezzel a már a játék elején látott szellemvilágba léphetünk át; egyes ellenfelek csak itt lesznek sebezhetők, illetve bizonyos platformok, falak és környezeti veszélyek csak itt jelennek meg, avagy tűnnek el – ezeket szaggatott körvonalakkal, illetve csillogással könnyen azonosíthatóvá tették a tervezők. Lehetőségünk lesz még alakváltásra, ilyenkor egy csirke bőrébe bújva az addig túl szűk folyosók és alagutak is járhatóvá válnak. Ehhez a formához tartozik még a „pollo bomb”, amivel akár három robbanótojást is tojhatunk; ezt kissé nehezebb dolog megszerezni, és a végigjátszáshoz nem feltétlenül szükséges, csupán javallott – hogy miért, arról picit később. Végezetül egyfajta „rage mód” is helyet kapott a játékban, (itt „intenso” néven) ami ütéskombinációk kivitelezésével tölthető fel, aktiváláskor pedig széttör mindennemű védőpajzsot, és Juan gyorsabb és erősebb lesz a hatására.
Utunk megkönnyítéséhez minden egyes területegységen számos, többé-kevésbé eldugott ládát is érdemes felkutatnunk, ezek rejtik ugyanis az életerő, az állóképesség és az „intenso-csík” maximumát növelő, három töredékből álló amulettek részeit. Vannak egyszerűbb, csupán aranyat vagy ezüstöt rejtő darabok is, az előbbit hasznos bónuszokra, míg utóbbit kosztümökre költhetjük az automatikus mentési pontként is szolgáló koponyával és gyertyákkal díszített oltároknál. Gyűjteni lehet továbbá egy titokzatos maszk darabjait, ehhez azonban mindent át kell kutatni igen alaposan, és majd’ az összes (ha nem az összes) képességünkre és türelmünkre szükség lesz, hogy megtaláljuk mindegyik gömböt őrző Chac Moolt. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az ezekhez a szobrokhoz vezető utak a legkeményebb ügyességi részek a játékban, nehézségüket tekintve egy lapon említhetők az Ori and the Blind Forest „menekülős” részeivel. Gyengébb idegzetűeknek nem kötelező a dolog, azonban – bár nem akarok túl nagy titkot elárulni – köze van egy alternatív befejezéshez…
A sötétség serege
Az ügyességi részeken túl kisebb arányban szabadon kószáló ellenségek nehezítik az utat (ezek újraszületnek, miután elhagytuk az adott területegységet), nagyobb hányadban azonban egyszeri alkalommal lezáródó arénákban, hullámokban érkező, olykor özönlő csapatokkal kell megküzdenünk. Ha sikerrel vettük az akadályt, a harc végén egy pinata a jutalom, ami meghatározott mennyiségben aranyat és ezüstöt, valamint életerőt visszatöltő gömböt rejthet.
Ellenlábasok tekintetében főleg (de nem csak) csontvázakkal kell majd szembenéznünk, különféle méretben és formában. A verekedős részek elsősorban nagyobb tömeg esetén vagy egy-egy ritkaságnak számító méretesebb, esetleg többkarú csontgólemnél okozhatnak gondot – általánosságban elmondható, hogy élőholtjaink nem túl gyorsak, és ha megfelelő sorrendben vagy módszerrel ritkítjuk őket, egy-két újrakezdésnél nem igényel több próbálkozást még egy súlyosabb aréna sem. Itt jegyzem meg, hogy alap és speciális támadásaink a levegőben is kivitelezhetők, láncba fűzhetők, ami számos esetben szükséges is, hogy könnyedén abszolválhassuk a kihívást. Szintén hasznos elsajátítani a különféle dobások kivitelezését is, ezekkel ugyanis hatékonyan lehet a csatateret kontroll alatt tartani.
Calaca hadnagyai, azaz a „bossharcok” okozhatnak meglepetést, bár eget rengető nehézségre majdhogynem a játék legvégéig nem kell számítani, de náluk azért előfordulhat, hogy kettőnél többször kell nekifutni egyik-másik összecsapásnak. Itt is igaz, ami általában a stílusra jellemző: miután kiismertük a támadás fajtáit és/vagy sorrendjét, kis túlzással csukott szemmel is elbánhatunk a (némely esetben nem is annyira) gonoszokkal.
A maszk alatt
A képi világ stílusát tekintve bizonyos fokig merít a fejlesztőgárda bevezetőben már említett alkotásából, ugyanakkor sikerült kellően mexikói-azték hangulatot belecsempészni. Kiemelendő az alternatív dimenzió megvalósítása: amellett, hogy egy játékmechanikai elem (amit nagyon jól ki is használnak), esztétikailag is nyújt némi pluszt. Nem csak egy kékes árnyalatot ad a való világnak, hanem minden megváltozik: túlvilági lelkek bolyonganak a már ismert falvakban, a romok helyén fesztivál zajlik, vagy épp fordítva – egy kis település például nem is létezik odaát. Számtalan további apróság is „átalakul”, ami még inkább hozzáad a hangulathoz. Mellékküldetések elvégzéséhez is nem egyszer szükség van az alternatív dimenzióra, a pokol például csak így járható be.
A játék hemzseg a kikacsintásoktól, rengeteg easter egg van elrejtve, nem ritkán egyenesen az arcunkba tolva. Már maguk a Chozo szobrok is egy az egyben a Metroidból vannak átmentve, de sok helyen találhatunk utalást más játékokra is (a teljesség igénye nélkül: Zelda, Megaman, FEZ, Super Mario) és számos, az interneten keringő mém is megtalálta a maga helyét plakátok, festmények formájában. A könnyed humor nem csak képi, hanem írott formában is végig jelen van, a szereplők és a párbeszédek (bár Juan néma levente) zömébe csempésztek valami megmosolyogtatót – ha már szinkronhangokkal nem is rendelkezik a játék.
Kalandjainkat végigkíséri a könnyed, mexikói hangulatú zene, ami területenként más és más, a dimenziók váltásakor pedig „átalakul”. Ismétlődéseket hosszabb játékidő alatt ugyan fel lehet fedezni, de ez egyáltalán nem, legfeljebb kismértékben lehet zavaró.
Az irányítás egy-két hajmeresztő precizitást igénylő mutatványt leszámítva áramvonalas, már amennyiben van kontroller kéznél, ennek használata ugyanis erősen javallott. Nem lehetetlen a klaviatúra alkalmazása, de sok hajtépést megspórolhatunk, ha rendelkezünk egy épkézláb irányítóval. Manapság ez ugyan nem megbocsájthatatlan bűn, de egy PC-n nevelkedett játékosnál azért némi szemöldökráncolást indukál, még ha oldalnézetes platformjátékokhoz egyértelműen jobb bármely konzol e perifériája, mint a billentyűzet-egér kombináció.
Utoljára maradt az újrajátszhatóság, illetve annak bizonyos fokú hiánya, hiszen alapvetően két megközelítésből lehet hozzáállni. Vannak a műfajt kedvelők, akik úgyis átkutatnak minden rést, ha kell, századszor is nekifutnak annak a fránya opcionális feladatnak, csak hogy meglegyen az az öt virtuális ezüstpénz az utolsó ládából. Ők látni fogják a játék nehezebb, tényleges kihívást jelentő részeit is, mert nem bírják elviselni, hogy a számláló a jobb felső sarokban ne 100%-ot mutasson, számukra már csak a nehéz fokozaton való újrajátszás maradhat. Vannak ugyanakkor azok, akik csak a történetet szeretnék letudni, és mielőbb megmenteni a világot – nekik rövidebb játékidőt, és lényegesen kevesebb kihívást jelent a játék, ugyanakkor esélyes, hogy még egyszer nekiállnak, ha tényleg megfogta őket, vagy épp tudni akarják, hogy is hívják El Presidente lányát (Google nélkül, mert az csalás, ugye).
Összegezve tehát Juan életen és halálon átívelő kalandjai jó belépőt jelenthetnek a beat-em-up- és platformer-kezdőknek, ugyanakkor a stílus veteránjai is megtalálhatják a kellő kihívást, bár főleg az ügyességi részek okozhatnak némi fejtörést (és/vagy hajtépést). Emellett látszik, hogy a készítők törődtek a játékkal: van „lelke”. A Guacamelee egy valódi kis gyöngyszem, ami fellelhető a Steam digitális játékpiacán, egész kedvező, 14 eurós áron.
