Mondatok és jelenetek, amiről nem hitted volna, hogy valaha is szerepelni fognak egy videojátékban. Akár ez is lehetne a Family Guy hosszú és meglehetősen körülményes alcíme is, ha a marketingesek az igazságot mondanák, és nem a pénztárca kinyitására ösztökélő, a valósággal szoros kapcsolatot nem mindig ápoló frázisokat puffogtatnának az egyes termékek kapcsán. Mert a Family Guy: Back to the Multiverse pontosan ez: egy szívtelen, lelketlen, steril termék, és nem egy hagyományos értelemben vett videojáték.
EGY POÉNÉRT...
Mintha meg se történt volna az elmúlt tíz év: a Back to the Multiverse meglehetősen drága és maximálisan pocsék tagja az adaptációk nem éppen impozáns klubjának. Igazi időutazás, vissza az ezredforduló elejére, amikor filmekből és sorozatokból kizárólag értéktelen hulladékot lehetett gyártani, függetlenül az alapanyag mélységétől és gazdagságától. Nyoma sincs a Riddick kiválóságának, a The Simpsons Game felejthetetlen kreativitásának – a minőség itt annyira lehetett szempont, mint a sorozat poénjai esetében az ízlésesség.
Pedig a Back to the Multiverse felépítése kiváló, úgy indul és úgy is zárul le, mint egy hagyományos Family Guy epizód, sőt, tulajdonképpen onnan gyökeredzik. A multiverzum kapcsoló ugyanis ismét előkerül, és vele együtt a baj is, hiszen Stewie nemezise, Bertram más univerzumokban próbál sereget toborozni, hogy egyszer és mindenkorra átvegye az uralmat az álmos Quahog fölött. Természetesen ezt nem lehet annyiban hagyni, így, mint szinte mindig, most is Brianre és Stewie-re hárul a világ megmentésének feladata.
ÁRRAL SZEMBEN
A tíz fejezeten át bonyolódó történet nagy meglepetéseket természetesen nem tartogat: a páros bejárja az alternatív világok minden zegzugát, hogy a végén egy epikusnak szánt harcban nyerjék el a méltó jutalmukat, pont, ahogy a mesében. Csak a Grimm-történetekben kevesebb volt az altesti humor, a szexuális utalás, a szándékosan gyomorforgatónak és polgárpukkasztónak szánt helyzet. Ezen a téren sajnos egyáltalán nem sikerült maradandót alkotni, a szituációk, a helyszínek és különösen az egysoros beszólások egy az egyben már látott Family Guy epizódokból lettek átemelve. Ez bizonyos szemszögből akár bók is lehetne, mert jól mutatja, hogy a játék maximálisan hű az alapanyaghoz, de mikor szó szerint ezredszerre csendül fel az öt tételes repertoárból ugyanaz az egy poén, ott azért már vannak problémák. Jobban belegondolva, itt igazából csak azok vannak.
Ez ugyanis alapvetően egy külső nézetes shooter, de abból is a legnyersebb, legkoraibb változat, annak az időszaknak a lenyomata, mikor a stílus még nem kapta meg a saját gazdagon kidolgozott eszköztárát, és azt a finomhangolást, aminek hála manapság már bárki tud TPS-t gyártani. Bárki, csak a Family Guy mögött álló csapat nem. Az még ugyan lenyelhető, hogy minden pálya száz százalékosan lineáris, a mozgástér pedig hajlamos alig pár méterre szűkülni, az viszont már nem, hogy nincs benne se élet, se lélek, se változatosság. Minden érdekesnek tűnő szakasz legalább féltucatszor szerepel az egyes világokban, szó szerint egy órásra bővítve a nagyjából tízpercnyi újdonságot kínáló pályákat. Ezt kéretik megszorozni tízzel, és nagyjából már látható, miért érdemes alacsonyra belőni az elvárásokat.
ŐFELSÉGE LEGUNALMASABB ÜGYNÖKE
A pályák unalmasak, de legalább lőni jó? Nem, egyáltalán nem. Fegyverből ugyan rengeteg van (a szokásos shotgun-gépfegyver párostól a rakétavetőn át egészen a fagyasztópuskáig), de tényleg olyanok, mint egy rajzfilmben. Nincs erejük, nem okoznak látható sérülést, úgy működnek, mint a kilencvenes évek leggyengébb aréna-shootereiben. Azóta eltelt két évtized, és talán már el lehet várni, hogy ne nézzen ki minden ellenfél ugyanúgy, és ne álljon kizárólag az életerő csík leapasztásából a tűzpárbaj. Nincs mesterséges intelligencia, nem kell taktikázni, nem kell gondolkodni, csak menni előre, és szó szerint agyonlőni bárkit, aki csak megjelenik a képernyőn -- mindezt tíz pályán át, az elviselhetőnél jóval több órán keresztül, egy kiábrándítóan gyenge lezárás kiharcolása érdekében.
Persze tartalom azért még lenne a játékban, hiszen az egyjátékos rész mellett jutott idő a multiplayer elkészítésére is. A négy játékmódból ugyan csak egy kínál bármiféle egyediséget (a CTF szabályokat használó „Kapd el a bevajazott, meztelen, süket faszit!” néven futó), de hiába, hiszen pont annyi az aktív játékosok száma, mint az a példányszám, amennyit a boltok értékesíteni fognak a Back to the Multiverse-ből. Nulla. Esettanulmánynak persze tökéletes a játék: így nem szabad shootert, vagy tulajdonképpen adaptációt készíteni.
