Chaos on Deponia teszt

Hogy továbbhorgoljam a bevezetőben felfejtett gondolatom fonalát, a Chaos on Deponia első órájában végig az a kellemetlen érzésem volt, hogy Jan Müller-Michaelis és csapata egyetlen kalandjátékot készített el, majd azt háromfelé vágta, és elkezdte szép tempósan piacra dobni. Ennek megfelelően a tök ismerős menü és zene fogadja a játékost, a sztori onnan folytatódik, ahol abbahagytuk (evégből kötelező az előzményt is beszerezni), és sajnos a mechanizmus döccenői is jelen vannak, sőt még pár bug is visszaköszön. És bár tudom, hogy ez a néhány sor akár a cikk végén, mint rezümé is szerepelhetne, a végpontszámot megindokolandó mégiscsak szólnom kell pár szót a vádlott és személyem, az ítélőbíró védelmében...

Távkapcsolat

Szóval ott hagytuk abba alig három hónapja, hogy Rufus visszazuhant a szemétdombra, Goal pedig úton van Elysium felé. Persze hősünket nem olyan fából faragták, hogy feladja a harcot, így ugyanaz a feladatunk, mint az első rész elején: összekaparni egy-két cuccot, összerakni egy kilövőszerkezetet, és tűz – és persze ugyanaz történik, mint akkor: a szöszi fruska ismét lefejeli Deponiát... Szerencsénkre kéznél van Doki, aki neki is áll az agyműtétnek, ám Rufus olcsójánossága okán az operáció balul sül el: Goal személyisége három részre szakad, ezek mindegyike egy-egy adathordozóra kerül, mi pedig csak akkor érhetjük el célunkat (azaz akadályozhatjuk meg, hogy az Organon felrobbantsa a planétát), ha mindhárom csajt a magunk oldalára állítjuk. Ez persze nem lesz egyszerű: a rebellis amazon kedvéért be kell épülnünk a helyi alvilágba, a naiv, álmodozó leányzót elbűvölendő az ellenállási mozgalomba, míg a finom hölgyet egy elegáns vacsorán kell megvendégelnünk, e célból pedig el kell mélyednünk a kacsacsőrű emlősök költési szokásaiban... Igen, a játék továbbra is abszurd, sőt, immár a morbid jelzőt is mellégombolhatjuk, ami határozottan jól áll neki, és jól esik nekünk. 

A fentiekből az is leszűrhető, hogy nem kevés melóra és organizálásra lesz szükségünk; külön móka, hogy az egyes feladatok megoldásához át kell kapcsolnunk Goalt a nálunk lévő távirányító segítségével, ami még egy kis fűszert hozzátesz az eddigiekhez. Ez a személyiségcserés ötlet egészen pazar, és mellette is vannak remek csavarok, a szürkeállományunk alaposan próbára tevő feladványok. No és ott vannak a minijátékok is, amelyeket szerencsére most is átugorhatunk (még ha ilyenkor el is esünk a kapcsolódó achievementtől) – igen, szerencsére, mert sajna ismét van köztük pár logikátlan és frusztráló, még ha a többség (például a kő-papír-olló párbaj) azért mégiscsak ötletes. Azt is hozzá kell tennem, hogy érzésem szerint ez a rész is kiegyensúlyozatlan: ahogy említettem, az első (picit unalmas) etap közelebb áll egy interaktív rajzfilmhez, ez a bizonyos „középjáték” kicsit elnyújtott, és miután egyetlen, apró szigeten játszódik, helyenként le is ül, a végjátékban viszont hirtelen négy helyszínünk is lesz, és ötpercenként kell ide-oda ugrálni köztük, ami viszont pöttyet lélekölő.  

Jövőre, veletek, ugyanitt?

A körítéssel kapcsolatban nem tudok mást mondani, mint az előző rész esetében: nagyjából-egészében rendben van a dolog, a grafika látványos-kellemes, az animáció pár kivételtől eltekintve remek, a zene hozzá illő, bár kicsit önismétlő, a szinkron továbbra is kiváló (igaz, a Janosch nevű idióta akcentusától a falat kapartam, de ez legyen az én problémám). Azt azért megjegyzem, hogy bár ezúttal más helyszíneken kalandozunk, Deponia minden települése, szigete és zegzuga ugyanúgy néz ki, szóval senki ne várjon nagy revelációt ezen a téren – remélem, a trilógia zárórészében feljutunk Elysiumba, jót tenne nekünk már egy levegő- és dizájnváltozás...

A fentieket összegezve a Chaos on Deponia nem okozott sem csalódást, sem meglepetést, ez a kijelentés pedig ugye egyszerre betehető a mérleg mindkét serpenyőjébe. Az, hogy magasabb végpontszámot adok a folytatásnak, mint az első résznek, a több kihívásnak és ötletnek köszönhető. A játék abszolút ajánlható a zsáner szerelmeseinek (a műfajszüzeknek viszont nem), és még egyszer kihangsúlyozom, hogy mindenképp beszerzendő hozzá az előzmény, és nyilván az „utózmány” is majd. Persze a legjobb lett volna, ha mindhárom rész egyben jelenik meg, no de ne legyünk telhetetlenek – van miért szeretni Rufus kalandjait, a Daedelic pedig megérdemli, hogy támogassuk őket, mert jó úton járnak, ez pedig mindenképp biztató a jövőre nézve.