Az utolsó percig igyekeztem megőrizni a hitemet. Azt mondogattam magamban, hogy a nevetségesen hosszú fejlesztési idő, a siralmas Early Access kiadás, valamint a fikarcnyit sem fejlődő grafika nem jelent semmit, mert a puding próbája akkor is az evés marad, ha a főzéskor cukor helyett sót öntenek a kotyvalékba. Még lehet jó. Még mindig lehet „nem rossz”. Még lehet… elviselhető? Végül persze kénytelen voltam elfogadni, hogy a Stainless Games csapata a nevével ellentétben igenis berozsdásodott, és arra a disznó vicceket mesélő nagybácsira emlékeztet, aki még a temetéseken sem képes észrevenni, hogy már cirka harminc éve nem poénos, sőt, valójában sosem volt az.
Drága, de legalább rossz
Mert ha jobban belegondolunk, az eredeti Carmageddont sem azért őrzi máig becsben a gameremlékezet, mert a játék annyira jó volt, hanem mert botrányt kavart, és sok kis kölyök élvezte, hogy dugiban, anyu és apu tudta nélkül gyűrheti a kerekek alá az osztályfőnök Anikó nénire emlékeztető 2D-s járókelőket. Más lapra tartozik, hogy a közfelháborodásban gyökeredző siker ellenére az 1997-es kezdőkör igenis előremutató programnak bizonyult, ami még az idő próbáját is kiállta. Ha valaki élvezi az eszelős és véres káoszt, melyet ez az ártatlanok elgázolását is lehetővé tevő autóverseny kínál, nyugodtan vegye meg valamelyik mobilos átiratot, nem fog csalódni! Mi több, akkor legalább valami olyanért fizet, ami működik és olcsó, szemben a májusban megjelent Reincarnationnel, ami az egész sorozat megcsúfolása.
Erős start, tudom, de képtelen vagyok napirendre térni afelett, hogy egy 25 eurót kóstáló steames játék úgy néz ki 2015-ben, mint ami már tíz éve is csak közepes minőséget ütött volna meg, és mindemellett botrányosan rosszul fut attól függetlenül, hogy milyen gépet rakunk alá. Az én itthoni vasam nem túl acélos, de azért egy 3,5 GHz-en ketyegő AMD proci és egy GTX 970-es videokártya birtokában hozzászoktam ahhoz, hogy a játékok többsége normál, de inkább magas grafikai beállítások mellett is élvezetes sebességet produkál. Ehhez képest a bűn ronda Reincarnationt minimumra butítva tudtam csak tesztelni, és a siralmas beállítások ellenére is akadtak pillanatok, amikor a játék fps-értéke 20 alá zuhant. Mindezt úgy, hogy hangsúlyozom: OCSMÁNY a program. S már két éve kapható Early Accessben! Nem hiszem el, hogy a fejlesztők képtelenek voltak rendesen optimalizálni, ám ha mégis, akkor jobb lenne, ha mihamarabb nyugdíjba vonulnának.
Belet, agyat, s mi jó falat
Most, hogy már kellően elvettem mindenki kedvét a játék megvásárlásától, ideje megnézni, milyen program is a Reincarnation. Aki még életében nem találkozott Carmageddonnal, annak röviden összefoglalom az alapokat: autóversenyes játékról van szó, amiben nem csupán a körök teljesítésével, de az ellenfeleink összetörésével vagy a pályán kószáló gyalogosok kivasalásával is lehet nyerni. A játék jó véres, és mivel egy pillanatra sem veszi magát komolyan, ezért az általa ábrázolt szélsőséges erőszak (leszakadó végtagok, szétloccsanó fejek) is inkább komikus, semmint riasztó. Vidám hangulatban telik át az autós anarchia, melyet egy fokkal még feljebb emelnek a sokszor teljesen hihetetlen környezeti elemekből épített pályák, akárcsak a Mad Max filmekben látott járgányokra hajazó autók parádés választéka. Mindez hellyel-közzel az összes eddigi Carmageddonra igaz volt, és végső soron a Reincarnation sem képez kivételt. Épp csak a tálalás és a kidolgozottság minősége nem üti meg a mércét.
Die Anna és Max Damage
A Reincarnationben a karriermód áll a középpontban. A versenyeket sorra teljesítve újabb pályákat és kocsikat oldunk fel, utóbbiakat pedig még személyre is szabhatjuk kicsit a garázsunkban, egyedibbé és erősebbé téve őket. A tartalom viszonylag korrekt, a címet pedig a nosztalgiafaktor próbálja legitimálni: a járgányok és a pályák többsége az első részből lett átemelve, hogy a sorozatot régóta követő játékosok is otthonosan mozogjanak az újjászületett autokalipszisben.
Visszatértek a sorozatra jellemző eszelős hordók is, amik power-upként funkcionálnak, és mindenféle jó vagy rossz dolgokat rejtenek, sokszor teljesen kiszámíthatatlanul. Ha elcsapunk egyet, lehetséges, hogy ideiglenes buzogányra teszünk szert, ami megkönnyíti a többi kocsi lezúzását, vagy pár percig villámokat fog szórni a kasztnink, így téve el láb alól egy halom gyalogost. Az is előfordulhat viszont, hogy a hordó üveggé változtatja a fémkarosszériát, hiperérzékennyé téve a verda testét, vagy csak simán felrobban, mert miért ne. Nagy vész akkor sincs, ha a kocsinknak baja esik, a backspace-szel ugyanis bármikor feljavíthatjuk a gépet. Igaz, ez értékes pontokba kerül, melyekre a verseny után is szükségünk lesz, ha tovább akarunk haladni a karriermódban.
Ez mind szép és… nem, mégsem szép
Ez eddig teljesen rendben van. Egy a bibi: ugyanígy volt a korábbi Carmageddonokban is, azaz a fejlesztők fikarcnyit sem változtattak a bevált recepten. Igaz ugyan, hogy megjelent pár új játékmód, mint a kötelező körverseny, ahol mindenképp elsőként kell beérnünk a célba, vagy a véletlenszerű ellenőrzőpontokkal operáló kaotikus checkpoint-vadászat, ezek viszont egyszerűen nem elegek ahhoz, hogy igazi folytatásként értékeljük a programot. Persze, erre a Stainless Games visszavághat, mondván, hogy „ez egy reboot, nem folytatás”, a helyzet viszont az, hogy újrázásnak felesleges, mert semmit sem ad hozzá a már megismert formulához.
Sőt, kihagyott ziccerek ezrével bombázza a játékost, hogy szerencsétlen még idegesebb legyen, miután fizetett a Reincarnationért. Ott van mindjárt a multiplayer dilemmája. Egy alapvetően autós harcra és erőszakra épülő játék esetében valahol adja magát a kompetitív rombolás ötlete – itt viszont csak úgy zúzhatunk a haverokkal közösen, hogy közben búcsút kell mondanunk a gyalogosoknak. Hogy ez miért van így, nem tudom, de Gebbbével többszörös próbálkozás után inkább visszamentünk Wreckfestezni, mert abban a játékban legalább talált másokat is a lobbi. Ja, igen, a Carmageddon, bár friss alkotás, gyakorlatilag kong az internetes ürességtől, szóval ne lepődjetek meg, ha órákon át senkit sem találtok online.
Ha pedig szóba kerültek a gyalogosok, nem mehetek el szó nélkül a Stainless Games ízléstelensége mellett. A régi játékok sem voltak épp kifinomult művészi munkák, a járókeretes nagymama éppúgy célpont volt bennük, mint a nagymellű szőke cicababa. A karakterek azonban nem hordoztak magukban olyan mérhetetlen gúnyt, amivel a Reincarnation játszása közben találkozhatunk. Itt kérem majdnem mindenki betegesen kövér, így sokszor úgy néz ki egy verseny, mintha valami elhízásellenes liga szervezte volna. Ezen felül a pályák tele vannak kóbor állatokkal, akiket azért még az embereknél is rosszabb érzés elütni.
Ez már az armageddon
És itt van a kutya elásva (igen, kutyák is vannak az úttesten, meg tehenek is, de nem ez a lényeg): 2015-ben ez az egész már nem vicces. Inkább csak… kínos. Kínos, hogy egy játék ennyi éven át sem tud megváltozni. Kínos, hogy ronda, szaggat, és szaglik a bétaságtól. Kínos, hogy egy olyan korban, amikor már egy Hatred is megjelenhet, még mindig öncélú erőszakkal akarja eladni magát. De tudjátok, mi a legrosszabb a Reincarnationben? A mögötte álló fejlesztői filozófia. A Stainless Games éveken át magasról tett a rajongóira, azokra az emberekre, akik hozzám hasonlóan szerették volna, hogy visszatérjen a sorozat. Őket csak a benyelhető pénz érdekelte, legalábbis ebből a játékból süt a „teszek rá” hozzáállás. És nem a jó értelemben.
