Pearl Harbor újra!

Volt nekünk egy Henry Walker nevezetű tengerésztisztünk a Battlestations Midwayben, akit karrierileg erősen rugdostunk felfelé a ranglétrán, és rajta keresztül ismerkedtünk az amerikaiak dicső tetteivel. A Pacific ennél lényegesen rugalmasabb: hagyján, hogy az amerikai mellett most már japán oldalról is megközelíthető a háború, de a szigetországot egy kellemes, „mi lett volna, ha a császári flotta győz Midwaynél” feltevés szálára helyezték. Sőt a központi karaktert is kivonták az egyenletből, megnyitva a játszóteret az amerikai szemszögből történelmileg hiteles, míg japán szempontból spekulatív, a Hawaii lerohanásától az USA térdre kényszerítéséig tartó csaták sorozata előtt. Oldalanként ez 14-14 missziót jelent, amelyek darabja cirka 30-40 percnyi játékidőt biztosít, és check-pontos rendszerben szabdalták mindegyiket kisebb etapokra. A Midway-ben lejátszottuk Pearl Harbort az amerikaiakkal, így logikusnak tűnik, hogy japán oldalról – kezdésnek – most megtehetjük ugyanezt. A továbbiak elég érdekesen alakulnak, ugyanis mindkét szálon igyekeztek a tengeri és légi haderő legutolsó kis mozaikjait is megszólaltatni, így a Sydney kikötőjét becserkésző magányos japán tengeralattjáró éppúgy hozzátartozik a történethez, mint Guadalcanal és a Solomon-szigetek, ahol csatahajókkal, repülőgép-hordozókkal vonulnak fel a felek. A játék során újabb és újabb bónuszegységek, igazi különlegességek válnak elérhetővé, például a Shinden tolólégcsavaros gép, vagy a sugárhajtóművesek közül a japán Kikka (a német Me-262 koppintása) és az amerikai Shooting Star, ráadásul sokkal korában, és nagyobb tömegben, mint ahogy az a történelemkönyvekben szerepel. Egy-egy döbbenetesen jó videóval nyit mind a két kampány, amit aztán a játék saját motorjával készített mozgóképek váltanak, japán oldalról borzasztó alámondással, és persze lógó orral a részünkről, hogy ha az elején ”olyat” is tudtak, miért nem kapunk belőle további adagokat. A zenei rész még csak-csak hallgatható, de a rádióüzenetekben nagyon lement a sablon üzenetváltások szintjére a gárda, és még ezekből is szegényes a készlet. A siránkozás után viszont jöjjön az áhítat. A sokszereplős történet folyománya, hogy a tengeri hadviselés eddigi legösszetettebb képét kapjuk az arcunkba. Az utóbbi idők arcade shootereit magasan veri a grafika. Az óceán felszíne tökéletes, akár a lenyugvó nap koronázza, akár a sötét éjszakában a vihar korbácsolja a hullámait - bizony van vihar villámokkal, háborgó felszínnel. A jelentősebb változások, mint hogy a víz átlátszó (a fény és mélység viszonya kiválóan felfedezhető) például a tengeralattjárós küldetésekben érvényesülnek igazán. Ez a lopakodó hajóosztály a korallszirtek, és az aljnövényzet kibontakozása mellett szó szerint lubickol a Pacificben, és végre tökéletesen játszható lett (periszkópozás, látható vízibombák, konvojok). Az új felhők is szépek, remekül érezni, hogy ott vannak a térben, a HDR-nek pedig a napba forduló pilóták örülhetnek.

More action, more fun!

Kezdjük talán a levegőben. A repülőgépek 3D modellezésért felelős Seres Lehel méltatható azért, hogy a masinák ennyire jól működnek és illeszkednek bele egyetlen irányítási sablonba, vagy ami látvány szempontjából még fontosabb, hogy ennyire pazarul ”törnek”. Mindennapos eset, hogy lángoló torpedóvetők repülnek méterekkel a tengerszint felett, majd belebucskáznak a vízbe, szintén fenséges a szétlőtt szárnyú vadászok pörögve aláhulló magánszáma, főleg hogy gyakran rá is zuhannak a hadihajókra. A készítők egyébként a Hornet repülőgép-hordozónál (San Francisco) 1500 képet készítettek, számos repülőgép eredeti tervrajzának (blueprint) fénymásolatát szerezték meg, és így lett kvázi tökéletes az élmény, amit akkor látsz, amikor ezek a gépek belerepülnek a légelhárító ágyuk tüzébe. Ami a repülési modellt illeti, nos az valahová az arcade és a szimulátor műfaj közé tehető, mindenképpen több egy kicsit az akciónál, hisz az alapértelmezett külső nézet mellé behozható a pilótafülke is, és átesést is tud szimulálni a műszer, de a realisztikustól azért igen messze van. A gyorsító funkció (plusz lóerő a motorba), a gépágyukhoz biztosított végtelen lőszer, és az újratermelődő bombák-torpedók-rakéták (a muníciót kijelző kis bogyónál mutatják, mennyi idő múltán kapunk belőlük újabbat) mind-mind a még több akciót, még gyorsabb pusztítást szorgalmazzák. Ezt mindenképp visszaesésnek érzem, mert az előző részben még megvolt a hordozókra visszarendeződés és újratöltés romantikája, mellesleg reálisabb is, ha egy torpedókötelék újrafelfegyverzése nem magától materializálódó lövedékek képében jelentkezik. A gépek egyébként könnyen vezethetők, és az egyes típusok a karakterisztikájukat is megőrizték, bár az a helyzet állt elő, hogy repülőgépet gamepad-del élvezet irányítani, míg a hajók és a taktikai térkép az egér + billentyűzet kombinációt szeretik, tehát érdemes eszerint hangszerelnünk a gépünket bevetés előtt. Még egy apró megfigyelésemet osztanám meg, nevezetesen hogy a célzás a légiharcban kisebbfajta csúszást, pontatlanságot produkált, nem minden esetben a megfelelő előretartás hozott pontos találatot…

Tengerre magyar!

A vízen minden a szokásos, külső harmadik személyű nézet, látványosságnak beillő hajók, sertepertélő személyzet, a hordozókról felszálló gépek - tehát vizuális kényeztetés felsőfokon. Az irányítás egyszerű, mint a pofon, még mindig a kurzort követik a hajóágyúk, a légvédelmi ütegeik vidáman ontják az ólmot, amit a megfelelő fegyverzetre átkapcsolva megtehetünk magunk is, sőt a rombolókkal, kisebb naszádokkal torpedózhatunk is. Látványban főképp a sérülésmodellen csiszolgattak, illetve a javításpanel a mostanság divatos kör formát vette fel, ahol a megfelelő billentyű nyomva tartása esetén az egérrel billenthető át a prioritás a négy fő javítási művelet (lék betömése, tűzoltás, fegyverzet javítása, műszaki meghibásodás kezelése) egyikére. A hajókon megjelentek a kívülről is jól látható alrendszerek, becélozhatóvá vált a lőszerraktár, a hajtómű (mozgásképtelen hajó), és az üzemanyagtartály (tűz a hajón). Frissnek mondható a Naval supply feliratú opció, amely légi támogatást, veterán legénységét, és számos bekapcsolható power-up-féle jóságot – erősebb lőszert, keményebb páncélt, jobb manőverező képességet – biztosít.

Taktikázzunk, avagy bemutatom ”A” térképet!

Van az a kedves bölcselet, hogy aki sokat markol, keveset fog, nos, ez jelen esetben nem igaz. A Battlestations ugyanis olyan játék, ahol a stratégát előnyben részesítő játékos éppúgy megtalálja a számítását, mint aki csak a véresebb tengeri vagy légiharc-cupákokon csámcsogna gyors váltásokkal – zuhanóbombázás után rögtön rombolóval rongyolva a környéket. A stratégiai térképről elindulva néhány küldetés úgy is végigjátszható, hogy ki sem szagolsz a felületről - persze előbb-utóbb muszáj lesz, mert a kisebb kötelékek igénylik a gondoskodást, de a lényeg, hogy akció és stratégia között te választod meg, melyik lesz a hangsúlyosabb. Vegyünk egy átlagos esetet, ahol a japán és amerikai flotta találkozik a nyílt tengeren, a szitu tiszta, egyiknek pusztulni kell. Belépsz a térképre, a hordozóról elindítod a csapásmérő repülőket, légifedezetet rendelsz melléjük, aztán kijelölöd a megfelelő útvonalat, és figyelsz, ahogy az apró repülőgép sziluettek elberregnek a megfelelő célpontok irányába (menet közben persze bármelyik gép fedélzetére odaugorhatsz, mondjuk torpedózol kicsit, és vissza a térképre). Minden egy egyszerű séma mentén zajlik, egy kattintás - az egység kijelölve, jobb egérgomb a célponton támadást, saját egységen kíséretet, üres felületen navigációs pontok hozzáadását jelenti. A hordozó menedzsmentje sem boszorkányság, kiválasztasz egy géptípust, hozzá a megfelelő fegyverzetet és jöhet a felszállási parancs (a szárazföldi repterek/kikötők ugyanilyen rendszerben piszkálhatók). Ha bármelyik egységet leszedik, a hordozóról indíthatsz újat, de értelemszerűen leszállásra is utasítható az időközben feleslegessé vált vagy leamortizálódott kötelék. A hadihajók tologatása a légierő mozgatásához hasonlatos, azzal a kitétellel, hogy itt a formációknak már komolyabb szerep jut (a formációt drag&drop elven lehet összerakni). Ugyan a Midwayben is jelen volt, de hadd dicsérjem meg azt a szimpatikus húzást, hogy a bármely egységre rávitt kurzor közvetíti a harci zajokat. Fontos megjegyezni, és csak a térképen látszik igazán, hogy az AI nagy barátja a játékosnak. Minden egység reagál a körzetébe kerülő ellenségre, és a megfelelő fegyverzetet élesítve hatékonyan szűri meg a célpontokat. Ugyanakkor persze az AI sem tud okosabb lenni nálad, maguktól nem szállnak fel a gépek, de hálás dolog, ha egy sziget elfoglalásánál, a legnagyobb csata közepében nem neked kell külön rászólni a leghátsó csapatszállítóra, hogy ugyan már, indítsa el az inváziós hadat...

Többjátékos lehetőségek

Méretes multiplayer rész is beépítésre került, amely az öt játékmódot akár skirmish módban, tehát szimplán gép ellen lejátszható vonulaton is képes kiadagolni. A Duel névre hallgató kvázi Team Deathmatch-ként felfogható játékmód egyszerűsége folytán szerethető – egyazon osztály (pl. csatahajó) egy-egy képviselőjével kell győzelemre vinni a partit.  A Competitive a „mindenki a gép ellen” nevet kaphatná, betámadó AI, közösen védekező játékosok a lényege. A Siege, mint sejthető, egy szárazföldi védekező és egy flottával érkező ostromló sereg küzdelme. A kísérőfeladatok szimulálására ott az Escort. A Capture the Island pedig, ha már ezzel a büszke címmel rendelkezik, mi egyéb lehetne, mint a multi inváziókra kihegyezett gyöngyszeme. Van egy szigeted, az ellenfeleknek is van, és a kezdeti pontértékből építhetsz haderőt, amely pontértéket további szigetek elfoglalásával tornászhatod magasabbra.

Ha kevés a kákán csomó…

A Pacific persze nem hibátlan, de csak olyan közhelyes hiányosságokat találtam, hogy a hajóknál a formációk és a hirtelen fordulás nem igazán barátok, illetve két egymást keresztező flottilla is kizökkentheti az AI-t. A bekapcsolható power-upok, és a gyorsabb újratöltés elgondolkodtatott, de látva, hogy milyen elvek mentén készülnek az új szimulátor-közelinek titulált alkotások, kénytelen vagyok elfogadni, hogy ez a trend, széllel szembe meg… Végül leszögezném, hogy ebben a hibrid-műfajban a Battlestations magányos harcos, tulajdonképpen az Eidos Hungary saját magának állítja egyre magasabbra a lécet, amit becsületére legyen mondva, most is átugrott.