Újításokra, eredeti ötletekre mindig szükség van. Ez a kijelentés hatványozottan igaz a játékokra: aki nem képes valami újat felmutatni, az nem fog sokáig életben maradni a piacon. Egy ideig a DICE is a „szokványos” fejlesztők közé tartozott. A már kipróbált recepteken finomítottak, és azok alapján adták ki játékaikat. Ám a svéd fiúk is rájöhettek, hogy ezzel nehéz lesz valami nagyot alkotni, és összedugták a fejüket. Az eredmény pedig egy ötlet lett, amit később formába öntöttek, majd elnevezték Battlefield 1942-nek. Ez az ötlet pedig nagyon egyszerű: képzeljünk el egy olyan játékot, ami visszaadja az igazi csatatér élményét azzal, hogy a felhasználónak lehetőségében áll minden egyes járműbe beszállnia. Ugye milyen rettenetesen kézenfekvő gondolat? Az alábbiakban arról esik szó, hogy is fest ez a valóságban.
Az elemzést kezdjük az alapoknál, vagyis a játékmenetnél, ami tipikus példája az „egyszerű, mégis nagyszerű” alaptézisnek. A résztvevők feladata az ellenfél legyűrése, utánpótláspontjaik (reinforcements points) nullára redukálásán keresztül. Magyarul ez azt takarja, hogy mindkét fél rendelkezik egy bizonyos pontmennyiséggel, mely a csatában résztvevő katonák számát jelenti, tehát ezzel jól lehet szimbolizálni az arányokat is (például Berlinben az oroszoknak majdnem kétszer annyi pontjuk van, mint a németeknek). Az értékeket két úton lehet csökkenteni: először is, minden egyes katona halála levonással jár, valamint a pályán elhelyezett zászlók (spawn point) birtoklásáért a kevesebb ilyennel rendelkező folyamatos mínuszban részesül, ami felgyorsítja a csata menetét. Utóbbiak nem csak a pontok miatt fontosak, hanem azért is, mert csak a zászlóknál tudnak az emberek belépni a csatatérre, vagyis stratégiai szerepet is betöltenek. Elfoglalásuk rettenetesen egyszerű. Ha egy katona odaáll alá, rövidesen fehérré változik (független zászló), majd felkerül az árbocra az adott fél lobogója, de vannak olyan pontok, melyeket nem lehet oldalunkra állítani — ezek szimbolizálják a főhadiszállást.
A játék 16 pályán keresztül kívánja feldolgozni a második világháború csatáit, 1942-től ’45-ig bezáróan. A helyszíneket illetően az olasz fronton kívül az összes nevezetesebb harctéren tiszteletünket tehetjük, természetesen nem csak Európában, hanem Afrikában és a Távol-Keleten is. A pályák egyébként elég színvonalasra sikerültek. Nagy többségük különböző harcmodort kíván meg a játékostól, vagyis van közelharcra kiélezett városi pálya (ilyenből több is elfért volna), inkább tankcsatának kedvező nyílt szín, védelmi vonalas móka, „szigetharc” és ezek keverékei is fellelhetők. Viszont a pályatervezéssel kapcsolatban kétes érzések kavarognak bennem. Többségük szerencsére jóra sikeredett (Berlin, Sztálingrád és Bocage csillagos ötös), de például az afrikai összecsapások nem a legjobbak, amit a nagy távolságoknak lehet betudni. Igaz, tankcsatának remek színteret biztosítanak, de ilyenkor a harckocsi nélkül maradt katonáknak nem jut más feladat, minthogy lövöldözzenek a távolban rohangáló pontokra, miközben várják, hogy az acélszörnyek elvigyék a balhét.
A fejezet zárásaként pár szó az elénk tárt látványról. A tájkép pont olyan, mint amilyennek 2002-ben lennie kellett, tehát mai szemmel már kicsit ormótlan, de könnyezni tőle nem fogunk. A formákkal sok gond nincs (néhol kicsit elnagyoltak), viszont a színek elég Janus-arcúak: a városok már-már frusztrálóan szürkék, de a fű és a homok impozáns hangulatot árasztanak.
Bár a Battlefield alapvető erénye abból fakad, hogy a létező összes fegyverfajtát magába foglalja, azért mégiscsak FPS-ként lehet definiálni. Mert ugye hiába van tank, repülő, hajó, ha nincs benne legénység, akkor csak díszítő funkciókat tud betölteni. Így hát ebben a játékban is a bokorugrók viszik el a csata oroszlánrészét. Mindenkinek, aki részt szeretne venni az ütközetben, a kezdés előtt választania kell egy kasztot. Hozzáteszem, ez nem kőbe vésett döntés, elhalálozás esetén az újbóli indulás előtt újra választhatunk fegyverzetet. És itt ragadom meg az alkalmat ahhoz, hogy kicsit részletesebben is bemutassam a kasztrendszert — amit azóta is sok játék használ kisebb változtatásokkal —, csak a miheztartás végett.
A játék 5 osztállyal operál, melyek a következők:
A katonák vizuális megjelenítésével kapcsolatba van pár érdekes megjegyzésem. A modellek meglehetősen átlagosnak mondhatók, viszont a mozgásanimációk elég valószerűre sikeredtek. Ami nem szokványos, hogy az emberek lövésnél egy elég érdekes, vicsorgó grimaszt vágnak, ami nem túl feltűnő dolog, de (például pont ezért) nem értem, erre mi szükség volt. A másik a belső nézetben tapasztalható problémák, vagyis az, hogy a fegyverek torkolattüze előszeretettel elmaradozik, valamint hogy a ködből éppen hogy kilátszó figurák csak csúszkálnak futás helyett. Nem értem, ilyenek hogy maradhattak benne a játékban.
Kétség sem férhet hozzá, hogy a második világháború leghatásosabb eszköze a harckocsi volt. Éppen ezért a Battlefieldben is kiemelt szerepet kap ez a fegyvernem, vagyis minden egyes pályán alkalmunk lesz bepattanni egybe. A játék ügyesen korlátozza a számukat: általában a csatatéren egy időben maximum 2-3 (nehéz/közepes) tank, 1-2 önjáró löveg (oroszoknál katyusa), páncélozott csapatszállító és egy szál felderítő (magyarul terepjáró) tartózkodhat. A BF ezen részét átjárja a realitás mindennemű hiánya, így lehetséges például, hogy egy ember is el tud vezetni egy nehéztankot vagy hogy — a fair play jegyében — olyan páncélosok is harcolnak, melyek a valóságban nem egészen olyan szerepet töltöttek be (lásd a szövegdobozban).
Ez még a kisebb gond lenne, de sajnos pár elem a játékélményt is rombolja. Ilyen például az, hogy a gránátok röppályája túl lett méretezve, a távoli célzást erősen megnehezítendő, valamint hogy a járművek a golyókon kívül szinte mindentől sebződnek, tehát sokszor egy léckerítés nagyobb kárt tesz bennük, mint egy kézigránát. No, de a készítők mentségére legyen mondva, ilyen ütközésbe nem lesz gyakran részünk, mivel a harckocsik irányítása könnyen elsajátítható, csak az iszonyatos himbálózáshoz nehéz hozzászokni (utóbbi szintén erősen befolyásolja a találatok pontosságát). Ami pedig a képi megjelenést illeti, le a kalappal a DICE előtt! Abszolút a 2002-es szintet hozza a grafika e része is. A harckocsik kidolgozása engem egyből meggyőzött, a lánctalpak mozgásanimációjáért pedig külön dicséret illeti az „elkövetőket”.
Ha viszont valakit nem vonzanak a földhözragadt eszmék, annak lehetőségében áll felröppenni a magasba, hogy onnan tekintsen le a térképpé vált tájra — és jobb esetben nem csak letekint, hanem le is dob valamit, szigorúan jóindulatból. Repülőgépből is van választék: elfogóvadász, zuhanó- és nehézbombázó, sőt, még torpedóval felszerelt szárnyas is várja a pilóták jelentkezését, akiknek bizony nem lesz egyszerű dolguk, a repülők hatásos kezelése nem valami egyszerű. A fel s leszállás nem nagy kunszt, de a bomba célba juttatása komoly kihívást nyújt, mivel semmilyen plusz célzási szolgáltatást nem ad a játék. Persze alacsonyabbról könnyebb célba találni, csak akkor meg az a probléma merül fel, hogy géppuskával is könnyen le lehet vakarni az égről hősünket.
Bár a repülés szöges ellentéte a hajózás, ha jól belegondolunk, a háború alatt e kettő valamelyest összefüggött a távol-keleti harctér miatt. Erre tudatosan épít is a játék, magyarul ahol találkozunk hajóval, ott nagy valószínűséggel repülőgép is fel fog tűnni (de ennek a fordítottja nem igaz). A vízi járműveken belül is megtalálhatjuk a nekünk leginkább tetszőt. Összeakadhatunk kisebb rombolókkal, nagyobb darab csatahajókkal, anyahajóval, sőt, még tengeralattjárót is irányíthatunk. Tengeri összecsapásra csak a Midway-szigeteken lesz alkalmunk (itt a szárazföld szinte csak alibiből van), ezért a hajók inkább mint mobil spawn point funkcionálnak, valamint tüzérségi támogatás szerepében tetszelegnek.
Mivel szeretem az igazságosságot, ezért szerepeljen pár gondolat az utolsó két fegyvernem megjelenéséről is. Itt újra egy kis taps a grafikusoknak, lévén a játék ezen része szintén nagyon tetszetősre sikeredett. A repülők kidolgozását még egy szimulátor is megirigyelhetné, olyan részletesen meg van rajzolva a gépek minden porcikája, beleértendő még a műszerfal is. A hajók pedig a fedélzetről nézve elég kopárak, de nagy totálban abszolút hozzák a játék más részén megszokott színvonalat.
Ami a III. Birodalomnak a V-2 volt, az a Battlefieldnek az a multiplayer. Tény, hogy a játék elemei külön-külön csak egy középszerű produktumot adnak ki, de ha ezek egy helyen összpontosulnak, az összkép tökéletes. Akkoriban az élmény, hogy mindenki egyenlő a harctéren, hogy nincsenek szkriptek és megkötöttségek, valamint, hogy az eddig kizárólag MI által irányított ellenfeleket most ugyanolyan játékosok terelgetik, mint amilyen te vagy, egészen újszerűnek számított. Mára ez az érzés nem nagy kuriózum, de ezt pont ennek a játéknak köszönhetjük. Természetesen korábban is voltak a második világháborús FPS-eknek többszereplős funkciójuk, de először a Battlefield tudta visszaadni az igazi csata érzését.
Aki nem játszott soha a BF multijával, az nem is játszott igazán vele, mert azt a hangulatot, amit a program nyújt, a single közel sem tudja visszaadni. Ugye a botokra hiába kiabálsz, hogy „jobbra tank, mind meghalunk”, nem fog reagálni. És ha már figyelmeztetés: ez a játék nagyon erősen a csapatmunkára épít! Lehet hősködni, de nem érdemes. Mert hiába bánsz jól a tankkal, ha nincs a közelben egy műszaki, aki javítsa; hiába forgatod jól a gépfegyvert, ha nincs, ki sebeidet kezeli — és így tovább. A katonák közti kommunikációról egy első látásra bonyolult interfész gondoskodik, melyben az egyszerű választól kezdve a különböző intelmeken át taktikai utasításokat is ki tudunk adni, ami pedig elengedhetetlen az internetes csapatjáték szervezésekor. Ha már a net szóba jött: bár a BF nem mai darab, és már jó pár nívósabb folytatása készült, még mindig érdemes a multiplayer fül alatt az online szerverekre tekinteni. Elárulom, lesz miből válogatni.
Bár a BF alapvetően multialapú játék, azért a készítők nem felejtették ki belőle az egyjátékos módot sem. Aki egyedül indul neki a csatának, annak két választása van: vagy teszi ezt kampány keretében, vagy instant beállít magának egy ütközetet. Sajnos e két funkció között nincs túl nagy érdemi különbség, tehát a kampány nem áll másból, minthogy az elején rögzített féllel és botbeállítással harcoljuk végig a 16 pályát, de extra gyanánt a töltés alatt kapunk egy kis történelemokítást.
Ha már említettem a gépi ellenfeleket, akkor legyen velük kapcsolatban is tiszta a kép. Nem lehet őket valami okosnak nevezni, előszeretettel művelnek logikátlan dolgokat (például ki-be ugrálás a harckocsiba) és gyakran komikus módon, libasorba szaladgálnak — de legalább a lényegi részükkel, vagyis a fegyverforgatással nincs sok problémájuk, ha akarjuk, komoly kihívást fognak nyújtani. Viszont velük kapcsolatos a motor egyik legnagyobb hibája, a hardverigény. Elhiszem, hogy 31 gépi játékos irányítása elég komoly próba a gép számára, de nem gondoltam volna, hogy 2,4 GHz-cel és 512 RAM-mal ez maximális beállítás mellett gondot okozhat. És most a maximális beállítás mögött tessenek érteni azt, hogy a hangon kívül minden fel van húzva. Bizony, a motor rákfenéje nem a grafika, hanem az audio! 44 kHz hangminőség mellett olyan brutális diavetítésnek lettem szemtanúja, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Na, most ezek függvényében el lehet képzelni, hogy hányan élvezhették a játékot teljes pompájában/hangzásában a maga idejében. Persze most lehet mondani, hogy kicsit kevesebb bottal szíveskedjenek játszani, csak akkor meg a játékélmény csonkul, mivel a BF-et csak sokan érdemes játszani, másképp a játék varázsa könnyen semmissé válhat.
Veni, vidi, vici, mondta Ceasar, és ez a kijelentés vonatkozik a Battlefield 1942-re is. Jött, látott, és egy szempillantás alatt milliók kedvencévé vált. A mai napig hivatkoznak rá, s bár egyáltalán nem lehet hibátlannak nevezni, az alapkoncepció, amit forradalmasított, visszavonhatatlanul hatást gyakorolt a későbbi játékok fejlesztésére. Lehet ennél nagyobb elismerés egy fejlesztőnek?
Völgyvidéken és hegygerincen át...
Az elemzést kezdjük az alapoknál, vagyis a játékmenetnél, ami tipikus példája az „egyszerű, mégis nagyszerű” alaptézisnek. A résztvevők feladata az ellenfél legyűrése, utánpótláspontjaik (reinforcements points) nullára redukálásán keresztül. Magyarul ez azt takarja, hogy mindkét fél rendelkezik egy bizonyos pontmennyiséggel, mely a csatában résztvevő katonák számát jelenti, tehát ezzel jól lehet szimbolizálni az arányokat is (például Berlinben az oroszoknak majdnem kétszer annyi pontjuk van, mint a németeknek). Az értékeket két úton lehet csökkenteni: először is, minden egyes katona halála levonással jár, valamint a pályán elhelyezett zászlók (spawn point) birtoklásáért a kevesebb ilyennel rendelkező folyamatos mínuszban részesül, ami felgyorsítja a csata menetét. Utóbbiak nem csak a pontok miatt fontosak, hanem azért is, mert csak a zászlóknál tudnak az emberek belépni a csatatérre, vagyis stratégiai szerepet is betöltenek. Elfoglalásuk rettenetesen egyszerű. Ha egy katona odaáll alá, rövidesen fehérré változik (független zászló), majd felkerül az árbocra az adott fél lobogója, de vannak olyan pontok, melyeket nem lehet oldalunkra állítani — ezek szimbolizálják a főhadiszállást.
A játék 16 pályán keresztül kívánja feldolgozni a második világháború csatáit, 1942-től ’45-ig bezáróan. A helyszíneket illetően az olasz fronton kívül az összes nevezetesebb harctéren tiszteletünket tehetjük, természetesen nem csak Európában, hanem Afrikában és a Távol-Keleten is. A pályák egyébként elég színvonalasra sikerültek. Nagy többségük különböző harcmodort kíván meg a játékostól, vagyis van közelharcra kiélezett városi pálya (ilyenből több is elfért volna), inkább tankcsatának kedvező nyílt szín, védelmi vonalas móka, „szigetharc” és ezek keverékei is fellelhetők. Viszont a pályatervezéssel kapcsolatban kétes érzések kavarognak bennem. Többségük szerencsére jóra sikeredett (Berlin, Sztálingrád és Bocage csillagos ötös), de például az afrikai összecsapások nem a legjobbak, amit a nagy távolságoknak lehet betudni. Igaz, tankcsatának remek színteret biztosítanak, de ilyenkor a harckocsi nélkül maradt katonáknak nem jut más feladat, minthogy lövöldözzenek a távolban rohangáló pontokra, miközben várják, hogy az acélszörnyek elvigyék a balhét.
A fejezet zárásaként pár szó az elénk tárt látványról. A tájkép pont olyan, mint amilyennek 2002-ben lennie kellett, tehát mai szemmel már kicsit ormótlan, de könnyezni tőle nem fogunk. A formákkal sok gond nincs (néhol kicsit elnagyoltak), viszont a színek elég Janus-arcúak: a városok már-már frusztrálóan szürkék, de a fű és a homok impozáns hangulatot árasztanak.
...tör előre a hadsereg!
Bár a Battlefield alapvető erénye abból fakad, hogy a létező összes fegyverfajtát magába foglalja, azért mégiscsak FPS-ként lehet definiálni. Mert ugye hiába van tank, repülő, hajó, ha nincs benne legénység, akkor csak díszítő funkciókat tud betölteni. Így hát ebben a játékban is a bokorugrók viszik el a csata oroszlánrészét. Mindenkinek, aki részt szeretne venni az ütközetben, a kezdés előtt választania kell egy kasztot. Hozzáteszem, ez nem kőbe vésett döntés, elhalálozás esetén az újbóli indulás előtt újra választhatunk fegyverzetet. És itt ragadom meg az alkalmat ahhoz, hogy kicsit részletesebben is bemutassam a kasztrendszert — amit azóta is sok játék használ kisebb változtatásokkal —, csak a miheztartás végett.
A játék 5 osztállyal operál, melyek a következők:
- Felderítő (Scout): A név senkit ne tévesszen meg, itt ez alatt a mesterlövészt kell érteni. Elsődleges fegyverzete (meglepő módon) a távcsöves puska, mely elméletileg nagy tűzerővel és pontossággal rendelkezik. Elméletileg. Utóbbi tulajdonság meg is valósul, de a puska erejét én erősen megkérdőjelezhetőnek tartom. Sajnos sok helyzetben hagyta el a számat vulgáris kifejezés a lövés után sértetlenül tovább szaladgáló ellenség láttán.
- Rohamosztagos (Assault): Az átlagkatona. Neki az égvilágon semmilyen „extrája” nincs. Van egy viszonylag erős géppuskája, meg a mindenki másnál előforduló alapfelszerelése (kés, pisztoly, három árva gránát). Előnye, hogy elég jó tűzerővel rendelkezik, így társaival ők alkotják az előretörés ékét.
- Tankelhárító (Antitank): Ha lehetne úgymond nehézség alapján rangsorolni a kasztokat, akkor ez vinné a pálmát. Aki ezen osztállyal profi módon tud bánni, az előtt le a kalappal. Először is, a tankok elejtése sem leányálom, még vele sem, mivel csak oldalról vagy hátulról érdemes rálőni a monstrumra (lévén ott vékonyabb a páncélzat), ráadásul nem minden esetben végez tökéletes munkát az első találat. De ugye a tankok után még valahogy a gyalogosokat is túl kell élni. Itt kezdődnek az igazi gondok, mivel a páncéltörőt nem gyalogság ellen fejlesztették ki (de tény, hogy azzal is lehet ölni), így a játékos csak a marokfegyverére (vagy társaira) hagyatkozhat, ami enyhén szólva sem tud pótolni egy jó puskát.
- Szanitéc (Medic): Talán a leghasznosabb osztály mind közül. Bár géppisztolya közel sem olyan erős, mint a rohamosztagosé, de közelharcban tökéletesen megállja a helyét. Ráadásul képessége (gyógyítás) rendkívül szükséges, mivel az elsősegélyes szekrényekkel elég fukarul bántak a pályatervezők.
- Műszaki (Engineer): A harckocsizó jó barátja a műszaki katona. Egyedül ő képes a járművek javítására, bár ezt a funkcióját helyettesíteni tudja a bázisokon elhelyezett javítópad. Érdekesség, hogy ez a kaszt felszerelésében nem tartalmaz gránátot, helyette távirányításos bombákkal tud trágár kifejezéseket kihúzni az ellenfélből. Alapvetően védekező osztály, amit még inkább erősít a tény, hogy az előbbieken felül még taposóaknákat is tud elhelyezni/felszedni. Elsődleges fegyvere minden előnyével s hátrányával ugyanaz a puska, mint a felderítőnek, csak természetesen ez esetben a távcső elmarad róla.
A katonák vizuális megjelenítésével kapcsolatba van pár érdekes megjegyzésem. A modellek meglehetősen átlagosnak mondhatók, viszont a mozgásanimációk elég valószerűre sikeredtek. Ami nem szokványos, hogy az emberek lövésnél egy elég érdekes, vicsorgó grimaszt vágnak, ami nem túl feltűnő dolog, de (például pont ezért) nem értem, erre mi szükség volt. A másik a belső nézetben tapasztalható problémák, vagyis az, hogy a fegyverek torkolattüze előszeretettel elmaradozik, valamint hogy a ködből éppen hogy kilátszó figurák csak csúszkálnak futás helyett. Nem értem, ilyenek hogy maradhattak benne a játékban.
Panzer rollen in Afrika vor!
Tigris versus rozsomák
Ha kicsit otthon vagyunk a második világégés páncélosaiban, feltűnhet egy baki a nyugatiak nehéz tankjánál (M 10 Wolverine). Ez pedig nem más, minthogy az említett harckocsi a valóságban közel sincs egy szinten az ellenébe állított Tigerrel: 76 mm-es lövege és 37 mm vastag páncélzata enyhén szólva se elégséges arra, hogy a német fenevaddal szemtől-szembe felvegye a harcot. Csak egy kis utánajárás kellett volna, és nem lenne itt ez a doboz...
Ez még a kisebb gond lenne, de sajnos pár elem a játékélményt is rombolja. Ilyen például az, hogy a gránátok röppályája túl lett méretezve, a távoli célzást erősen megnehezítendő, valamint hogy a járművek a golyókon kívül szinte mindentől sebződnek, tehát sokszor egy léckerítés nagyobb kárt tesz bennük, mint egy kézigránát. No, de a készítők mentségére legyen mondva, ilyen ütközésbe nem lesz gyakran részünk, mivel a harckocsik irányítása könnyen elsajátítható, csak az iszonyatos himbálózáshoz nehéz hozzászokni (utóbbi szintén erősen befolyásolja a találatok pontosságát). Ami pedig a képi megjelenést illeti, le a kalappal a DICE előtt! Abszolút a 2002-es szintet hozza a grafika e része is. A harckocsik kidolgozása engem egyből meggyőzött, a lánctalpak mozgásanimációjáért pedig külön dicséret illeti az „elkövetőket”.
Ki gépen száll fölébe...
Ha viszont valakit nem vonzanak a földhözragadt eszmék, annak lehetőségében áll felröppenni a magasba, hogy onnan tekintsen le a térképpé vált tájra — és jobb esetben nem csak letekint, hanem le is dob valamit, szigorúan jóindulatból. Repülőgépből is van választék: elfogóvadász, zuhanó- és nehézbombázó, sőt, még torpedóval felszerelt szárnyas is várja a pilóták jelentkezését, akiknek bizony nem lesz egyszerű dolguk, a repülők hatásos kezelése nem valami egyszerű. A fel s leszállás nem nagy kunszt, de a bomba célba juttatása komoly kihívást nyújt, mivel semmilyen plusz célzási szolgáltatást nem ad a játék. Persze alacsonyabbról könnyebb célba találni, csak akkor meg az a probléma merül fel, hogy géppuskával is könnyen le lehet vakarni az égről hősünket.
Bár a repülés szöges ellentéte a hajózás, ha jól belegondolunk, a háború alatt e kettő valamelyest összefüggött a távol-keleti harctér miatt. Erre tudatosan épít is a játék, magyarul ahol találkozunk hajóval, ott nagy valószínűséggel repülőgép is fel fog tűnni (de ennek a fordítottja nem igaz). A vízi járműveken belül is megtalálhatjuk a nekünk leginkább tetszőt. Összeakadhatunk kisebb rombolókkal, nagyobb darab csatahajókkal, anyahajóval, sőt, még tengeralattjárót is irányíthatunk. Tengeri összecsapásra csak a Midway-szigeteken lesz alkalmunk (itt a szárazföld szinte csak alibiből van), ezért a hajók inkább mint mobil spawn point funkcionálnak, valamint tüzérségi támogatás szerepében tetszelegnek.
Mivel szeretem az igazságosságot, ezért szerepeljen pár gondolat az utolsó két fegyvernem megjelenéséről is. Itt újra egy kis taps a grafikusoknak, lévén a játék ezen része szintén nagyon tetszetősre sikeredett. A repülők kidolgozását még egy szimulátor is megirigyelhetné, olyan részletesen meg van rajzolva a gépek minden porcikája, beleértendő még a műszerfal is. A hajók pedig a fedélzetről nézve elég kopárak, de nagy totálban abszolút hozzák a játék más részén megszokott színvonalat.
A titkos fegyver
Ami a III. Birodalomnak a V-2 volt, az a Battlefieldnek az a multiplayer. Tény, hogy a játék elemei külön-külön csak egy középszerű produktumot adnak ki, de ha ezek egy helyen összpontosulnak, az összkép tökéletes. Akkoriban az élmény, hogy mindenki egyenlő a harctéren, hogy nincsenek szkriptek és megkötöttségek, valamint, hogy az eddig kizárólag MI által irányított ellenfeleket most ugyanolyan játékosok terelgetik, mint amilyen te vagy, egészen újszerűnek számított. Mára ez az érzés nem nagy kuriózum, de ezt pont ennek a játéknak köszönhetjük. Természetesen korábban is voltak a második világháborús FPS-eknek többszereplős funkciójuk, de először a Battlefield tudta visszaadni az igazi csata érzését.
Aki nem játszott soha a BF multijával, az nem is játszott igazán vele, mert azt a hangulatot, amit a program nyújt, a single közel sem tudja visszaadni. Ugye a botokra hiába kiabálsz, hogy „jobbra tank, mind meghalunk”, nem fog reagálni. És ha már figyelmeztetés: ez a játék nagyon erősen a csapatmunkára épít! Lehet hősködni, de nem érdemes. Mert hiába bánsz jól a tankkal, ha nincs a közelben egy műszaki, aki javítsa; hiába forgatod jól a gépfegyvert, ha nincs, ki sebeidet kezeli — és így tovább. A katonák közti kommunikációról egy első látásra bonyolult interfész gondoskodik, melyben az egyszerű választól kezdve a különböző intelmeken át taktikai utasításokat is ki tudunk adni, ami pedig elengedhetetlen az internetes csapatjáték szervezésekor. Ha már a net szóba jött: bár a BF nem mai darab, és már jó pár nívósabb folytatása készült, még mindig érdemes a multiplayer fül alatt az online szerverekre tekinteni. Elárulom, lesz miből válogatni.
A 22-es csapdája
Bár a BF alapvetően multialapú játék, azért a készítők nem felejtették ki belőle az egyjátékos módot sem. Aki egyedül indul neki a csatának, annak két választása van: vagy teszi ezt kampány keretében, vagy instant beállít magának egy ütközetet. Sajnos e két funkció között nincs túl nagy érdemi különbség, tehát a kampány nem áll másból, minthogy az elején rögzített féllel és botbeállítással harcoljuk végig a 16 pályát, de extra gyanánt a töltés alatt kapunk egy kis történelemokítást.
Ha már említettem a gépi ellenfeleket, akkor legyen velük kapcsolatban is tiszta a kép. Nem lehet őket valami okosnak nevezni, előszeretettel művelnek logikátlan dolgokat (például ki-be ugrálás a harckocsiba) és gyakran komikus módon, libasorba szaladgálnak — de legalább a lényegi részükkel, vagyis a fegyverforgatással nincs sok problémájuk, ha akarjuk, komoly kihívást fognak nyújtani. Viszont velük kapcsolatos a motor egyik legnagyobb hibája, a hardverigény. Elhiszem, hogy 31 gépi játékos irányítása elég komoly próba a gép számára, de nem gondoltam volna, hogy 2,4 GHz-cel és 512 RAM-mal ez maximális beállítás mellett gondot okozhat. És most a maximális beállítás mögött tessenek érteni azt, hogy a hangon kívül minden fel van húzva. Bizony, a motor rákfenéje nem a grafika, hanem az audio! 44 kHz hangminőség mellett olyan brutális diavetítésnek lettem szemtanúja, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Na, most ezek függvényében el lehet képzelni, hogy hányan élvezhették a játékot teljes pompájában/hangzásában a maga idejében. Persze most lehet mondani, hogy kicsit kevesebb bottal szíveskedjenek játszani, csak akkor meg a játékélmény csonkul, mivel a BF-et csak sokan érdemes játszani, másképp a játék varázsa könnyen semmissé válhat.
Total victory!
Veni, vidi, vici, mondta Ceasar, és ez a kijelentés vonatkozik a Battlefield 1942-re is. Jött, látott, és egy szempillantás alatt milliók kedvencévé vált. A mai napig hivatkoznak rá, s bár egyáltalán nem lehet hibátlannak nevezni, az alapkoncepció, amit forradalmasított, visszavonhatatlanul hatást gyakorolt a későbbi játékok fejlesztésére. Lehet ennél nagyobb elismerés egy fejlesztőnek?
