Baj lehet-e az, ha többet akarunk? Ha egy-egy új játéknál már keveselljük azt, ami benne van? Gondolok itt a Call of Dutyra, vagy a Battlefieldre. A játékos tábor legnagyobb része már letette a voksát az új Battlefield 1 mellett, és otthagyta a szegény Infinity Warfare-t magában (persze csak az előzetes infók alapján). És ezt okkal tették-e? Abszolúte! A Battlefield felismerte, hogy a futószalagon gyártott „jövőbeli” lövöldék már unalmasnak hatnak a mai közönség számára. Minden évben ugyanaz a recept, csak most éppen nem balra támadunk, hanem jobbra. Ezt sokan (köztük én is) nem hívják változatosságnak. Ellenben az, hogy az egész koncepciót átültette a DICE az első világháborúba, már a legelső trailer alapján nyert ügye volt. Hogy miért? Mert „új”.

Ugyanígy vannak az emberek egy retro alkotással is. Idézze meg az eredeti ’80-as és ’90-es évekbeli hangulatot, de emellett újítson is valamit. Tegyen bele olyan elemeket, ami változatosságra adhatnak okot – mert ha nem, akkor mégis miért játszanánk vele, ha az eredeti alkotás ezerszer jobb? Példának okáért itt vannak a Zelda-játékok! Még mindig, a mai napig fantasztikusak (tegye fel a kezét, aki tűkön ülve várja már a Breathe of Wildot!), mert minden egyes új címben van egy nyúlfarknyi kis újítás. És ez teljes mértékben elég, hogy újfent elvesszünk benne, de ha nincs, akkor nyomós ok van rá, hogy húzzuk a szánkat. Így vagyunk jelen esetben is az Axe, Bow and Staff játékkal. Egyáltalán nem rossz, csak…ma már kevés.

Történet? Minek az?

Bármilyen előzetest, videót megnézünk a játékkal kapcsolatban, rögvest feltűnik, hogy nincs történet. Persze ez egy kicsit erős megfogalmazás, mert rá lehet fogni, hogy egy bagatell sztori azért van: a három főhősünk mindegyike leesik egy nagy barlangba, és onnan kell nekik kiküzdeniük magukat, és egyben életben maradniuk. Ennyi, nem több. Ellenben meg lehet érteni, hogy a fejlesztők nem mentek rá, hogy egy csavaros, érdekes sztorit kreáljanak, mert valljuk be, nem ezen van a hangsúly. Ez nem egy történetorientált alkotás, itt a lényeg magán a játékmeneten van.

Az Axe, Bow and Staff fogja a régen megszokott játékelemek legtöbb részét, és gondolkodás nélkül mindent egybegyúr. Ez azonnal felkelti a játékos érdeklődését, mert azért mondjuk ki, mennyire menő már egy The Lost Vikings, Super Mario, Legend of Zelda kombót látni. Emiatt lehetne megbocsátani a történet hiányát, viszont amilyen jól hangzik ez a játékmechanika, annyira nem működik jól a valóságban sajnos.

Csorba az a fejsze

Maga a cselekmény egy runner-sidescollert takar, ami annyit tesz, hogy nekünk nem kell egyáltalán mozognunk, a pálya magától megy előre. Mindössze az utunkba kerülő akadályokat és ellenségeket kell vagy ügyesen kikerülnünk az adott sávok váltásával, vagy valamilyen fegyverrel kell likvidálnunk őket. Minden ilyen fortélyra megtanít a játék az első három szinten, hogy a későbbiekben már profin tudjuk alkalmazni őket. Értelemszerűen, ahogy haladunk előre, úgy válik egyre csak nehezebbé és nehezebbé a program, és a bossokat még nem is említettem.

A fentebb már említett három karakter mindegyike külön képességekkel és specifikációkkal rendelkezik. Az első, akit irányítás alá kapunk a Barbár lesz (azért írom nagybetűvel, mert nincsenek a szereplőknek nevei). Ő a faltörő kos. Erős, de lomha; nagyot üt a fejszéjével, de lassan, viszont pajzsával mindenféle felé irányuló támadást ki tud védeni. A második karakter az Íjász. Ő a messziről lövős fajta, gyors, hatékony, viszont védtelen a nagy ellenfelekkel szemben, mert ő mindössze ugrani tud. A harmadik a Varázsló, aki megtörve a sort, semmiféle támadást nem tud produkálni, csak erőpajzsot képes maga köré emelni, és Gandalfhoz hasonló botjával ide-oda teleportálni az ellent.

A játék elején mind a három karakter csínját-bínját megtanuljuk, de ezek után jön a fekete leves. Az ötödik pályától kezdve mindegyik szereplőt nekünk kell irányítanunk, ami sokkalta nehezebb, mint amilyennek látszik. Nem lehet rendesen és körültekintően kezelni mindenkit, miközben a pálya folyamatosan, megállás nélkül mozog. Még a legegyszerűbb szakaszok is izzasztóvá válnak, és rögvest elmegy az ember kedve egy új szinttől – és a bossokról pedig még nem is beszéltem. Továbbá kiskaput fedeztem fel a játék közben: ha éppen meghal a te általad irányított karakter, és nem váltottál át egy másikra, akkor maga a gép végigmegy neked az adott pályán az életben maradt szereplőkkel. Ez igaz, hogy megkönnyíti a játékos dolgát, de azért egy kicsit ciki is egyben.

Párosan szép az élet

Ha csak idáig tartana a cikk, akkor simán mondhatnátok, hogy minek kapom fel ezen a vizet, ott a co-op mód, társaságban minden élvezetesebb, mint egyedül. Ez teljes mérték igaz, viszont hogy az online rész gyakorlatilag nem működik, mert egyetlen egy játékost sem mutat ki, az tovább rontja a helyzetet. Órákig lehet szobrozni a töltőképernyő előtt, de van egy olyan érzésem, hogy a közeljövőben egyhamar nem fog változni a találatok száma. Ellenben ott az egy gépen való lokális co-op (kontrollerrel persze, mert billentyűzettel irányítva hamar kihullik az ember haja), aminek segítségével akár hárman is nekivághatunk a kalandnak. Aláírom, így tényleg élvezetes, de magán a játékon ez sem segít túlzottan. Hamar megunható, és egy-egy szint három csillagra való végigjátszása sok fejfájást okozhat a maximalista embereknek.

Rozsda a kardon

Sajnos bármennyire is próbálkozik az ember, nem tud több pozitívumot felhozni a játékkal kapcsolatban. Ha éppen mégis van olyan területe, ami valóban dicséretre méltó (például az atmoszféra), akkor jön helyette három másik, ami meg nem és így tovább. Látszik, hogy a fejlesztők sokat foglalkoztak rajta, de ez így ma már kevés. Retrónak retro, de semmi sem visz rá, hogy újra nekifussunk a programnak. És ez nagy kár, mert egy igazán pofás és élvezetes játék lehetett volna belőle, viszont már más időket fújunk, ez a mai világban már nem elég.