Oscar 2016 - Ki lesz a befutó?

Az Academy of Motion Picture Arts and Sciences (a továbbiakban egyszerűen csak Akadémia) 1929 óta osztja ki a legjobb filmeknek, színészeknek, alkotóknak stb. járó díjat, melyet Academy Awardnak vagy egyszerűen csak Oscar-díjnak neveznek a 24 karátos aranyból kiöntött szobor után, melyet a legjobbak kézhez kaphatnak. A díjkiosztó legrangosabb kitüntetése a „Legjobb rendező” (Best Director), illetve a „Legjobb film” (Best Picture, korábban Outstanding Picture) kategóriák. A ceremóniát 2002 óta a Los Angeles-i Dolby Theaterben tartják, vagyis az amerikai filmipar (Hollywood) szívében.

A legfelkapottabb díjkiosztóról van tehát szó (a Golden Globe is csak amolyan „előszobája” ennek) – felmerül a kérdés, hogy akkor mégis mi a baj vele? Egyfelől az, amit sokan már régóta felrónak neki: szinte csak amerikai filmek szerepelnek a listában, jóllehet, a „Legjobb külföldi film” kategóriába bekerülhetnek európai vagy ázsiai alkotások is, mint A nagy ábránd 1938-ból, vagy a Tigris és a Sárkány 2000-ből, s vicces módon Clint Eastwood Levelek Iwo Dzsimáról című háborús drámája is itt szerepelt 2007-ben – úgy látszik, a japán téma már külföldivé tesz egy filmet az Akadémia szemében.

Másfelől pedig az Oscar-díjátadóhoz már a klasszikus hollywoodi éra (1930-1960) óta hatalmas melléfogások kötődnek, melyek részint abból is adódnak, hogy bizonyos „harmadikutas” filmalkotókat egyszerűen nem szívleltek az ítészek, vagy túlságosan formabontónak tartottak egy-egy amúgy forradalmi, filmtörténetileg kulcsfontosságú művet. Avagy az Akadémia nevéhez hűen inkább az „akadémista” alkotásokat, semmint a művészileg kreatív munkákat preferálta, melyek nem bontották meg a klasszikus hollywoodi konvenciókat. Például Jean Renoir A nagy ábránd című alkotása is azért illett be az Oscar-listába, mert az amúgy kísérletező kedvű, erősen baloldali Renoirnak ez volt a legkonvencionálisabb műve, mely beilleszthető volt az 1940-es évek előtti pacifista hollywoodi háborús filmek közé (a leghíresebb a Nyugaton a helyzet változatlan 1931-ből).

Így 80-90 év távlatából visszatekintve már-már vicces, hogy az Akadémia úgy lődözött évről-évre mellé, mint a peches lottós: szinte mindig pont azokat a műveket választotta ki a „Legjobb film”-nek, melyek nem állták ki az idő próbáját, és kiestek a filmtörténeti kánonból.  Például 1932/33-ból a Cavalcade nyert, holott a Búcsú a fegyverektől, a Szökevény vagyok vagy a VIII. Henrik magánélete (a magyar Korda Sándor műve) azok, melyekre ma emlékezünk. S bár 1939-ben az Elfújta a szél nyilván megérdemelte a kitüntetést, de azért a Frank Capra-féle Becsületbeli ügy, a John Ford-féle Hatosfogat vagy a Ninotchka sokkal jelentősebb művek, és persze az Óz, a nagy varázsló is roppantmód kreatív, már csak színkezelési technikái és speciális effektusai miatt is.

S mint említettem, sokszor nyilvánvalóan az Akadémia konzervatív gondolkodásmódja vagy politikai megfontolás miatt nem lehetett az év legjobb filmje valami. 1940-ben a Rebecca nyerte a díjat, mely kétségtelenül Alfred Hitchcock egyik erős thrillerjei közé tartozik, de kérem: a gazdasági világválságot nyers realizmussal feldolgozó Érik a gyümölcs vagy Charlie Chaplin A diktátor című antifasiszta műve sokkal fontosabb volt a Rebeccánál. Nyilván mindkettő megkapná a mai Akadémiától a kitüntetést, de például Chaplin esetében tudvalevő, hogy a második világháború, illetve az amerikaiak hadba lépése körüli mizéria kaszálta el gyakorlatilag a filmet úgy általában Hollywoodban is (hiszen Pearl Harbor csak 1941-ben jött, előtte a filmipar nem szeretett volna a nácik ellen uszítani).

De ugyanilyen, nyilvánvalóan konzervatív ballépés miatt nem nyerhetett 1951-ben a klasszikus A vágy villamosa az Egy amerikai Párizsban-nal szemben. S Fred Zinnemann Délidője is alulmaradt 1952-ben egy gyakorlatilag noname epikus filmmel a versenyben, mely valószínűleg annak tudható be, hogy az akkor kommunistagyanúba került Carl Foreman forgatókönyvíró ebben a remek westernjében frappáns kritikát mondott a paranoid amerikai társadalomról, az alkotóit meghurcoló, jobbos kormányzatról és Hollywood fejeseiről.

Az egyik legnagyobb tévedés a filmtörténetben pedig az 1941-es díjkiosztóé volt, melyen John Ford realista, de kissé giccses, merőben konvencionális Hová lettél drága völgyünk? című alkotása nyerte az Oscart Orson Welles kreatív, forradalmi, mára agyonidézett Aranypolgárjával szemben. A sokáig készült, az RKO stúdión belül sok vitát kiváltott mű nemcsak formailag volt előremutató (a filmes teret a maga realitásában hagyta meg, fény-árnyék technikája – melyet a remek Gregg Toland operatőrnek köszönhet – máig uralkodó a bűnügyi filmekben), de témájában is túlságosan Amerika-kritikus volt, hiszen kíméletlenül megmutatta az amerikai sikermítosz legsötétebb oldalát egy heroikus bukástörténeten keresztül. Hogy ez nem tetszett sem az újításoktól rettegő Hollywoodnak, sem a konzervatív Akadémiának, az teljesen érthető. A „művészet” az amerikai filmipar vezetői szerint az igényes szórakoztatással volt egy hullámhosszon, melybe belefértek társadalmi problémák is, de ha az amerikaiak legesszenciálisabb hibáit dörgölték a nézők orra alá – az jellemzően kiverte a biztosítékot, és minimum ellopta a szobrot az adott műtől (rosszabb esetben pedig újravágással vagy a hollywoodi öncenzúra, a Hays-kódex mozibemutatást biztosító pecsétéjének megvonásával járt).

Persze korántsem arról van szó, hogy az Akadémia csak és kizárólag rossz vagy limonádé filmeket díjazott volna, hiszen olykor eltalálta, és nagyon is megérdemelten győzött az, ami: a Nyugaton a helyzet változatlan, az Ez történt egy éjszaka, a Rakparton, az Éjféli Cowboy, A keresztapa, A bárányok hallgatnak, a Nincs bocsánat vagy éppenséggel Alejandro Gonzales Iñárritu Birdmanje is megérdemelték a kitüntetést.

Emellett azt is látni kell, hogy nagyjából a hatvanas évek vége óta a művészi vagy politikai megfontolások mellett az Oscar-díj a politikai korrektséget is bevette a szempontrendszerébe. Az említett Hays-kódex 1968-as megszűnése után nyilván lazult Hollywood, és az Akadémia is átalakult, liberálisabb lett. Ami azt jelentette, hogy olyan mű kapta a legjobb díjat, mely inkább politikai korrektsége, semmint művészi kvalitásai miatt nyert. Ilyen volt például 2013-ban a 12 év rabszolgaság, mely igazából semmi újat nem tudott mondani a témában, vagy hozzátenni a történelmi dráma műfajához. Konvencionális, sablonos mű volt, melyben minden klisét felvonultatott Steve McQueen kezdve az ötvenes évek óta ciki „jámbor fekete” főhőstől az afro-amerikaiakat kihasználó szexuálisan túlfűtött és erőszakos blaxploitationökből ismerős velejükig romlott fehérekig. S azért 1990-ben is inkább járt volna Martin Scorsese nagyszerű Nagymenőkjének a díj, mint a terjengős és fontoskodó Farkasokkal táncolónak, melynél szintén nyilvánvaló, hogy inkább antirasszista témájának, semmint műfaji és formai kreativitásának szólt az Oscar.

De mi a helyzet az idei mezőnnyel? Vasárnap, február 28-án a 88. díjátadót fogják megtartani, melyben szokás szerint vannak pozitív és negatív meglepetések is, s most nemcsak a „Legjobb film” kategóriájára gondolok. Sőt mielőtt még belevágnánk a sűrűjébe, nézzük meg a minket, magyarokat is érintő „Legjobb külföldi film”-jelöléseket!