Episode 1 - All That Remains
Egyedül a világ közepén
Omid, Christa és Clementine. Ők hárman (Mentéstől függően ketten) maradtak az első felvonás sok rossz dolgot, és rengeteg veszteséget megélt csapatából, ők hárman a világ ellen. Persze nem lenne a játék Telltale Games logóval ellátva, ha nem ütne be idejekorán a krach, és a kötelező tragédia után el is kezdődik a játék. Igen ez még csak a prológus volt, ahol cirka 5 perc alatt újabb ismerőst, pontosabban barátot veszítünk el, hogy aztán 16 hónapnyi ugrást követően kezdetét vegye az újabb pokoljárás, amit ezúttal Clementine-t terelgetve fogunk átélni. Az ő főszereplői mivolta már régebb óta tudható volt, húzták is sokan a szájukat miatta, szerintem viszont amellett, hogy a választás kézenfekvő, zseniális is. Hiszen belegondolva ki volt az, aki a kezdetben törékeny, rémült kislányból egy kemény, megkomolyodott, az életben egyedül is boldogulni képes személyt nevelt. Persze ha kötném az ebet a karóhoz azt mondanám Lee, de mivel ő a mi irányításunk alatt állt, így MI játékosok vagyunk azok, akik Clem-et azzá tették ami: Egy olyan szereplő, aki fiatal kora ellenére képes elvinni egy játékot a hátán, és egyszer sem lesz az embernek olyan érzése, hogy a fejlesztők gyerekként kezelik, sőt. Ez a széria továbbra is a nehéz döntésekről, embert próbáló helyzetekről fog szólni, ahol nincs fekete és fehér, jó és rossz, legfeljebb kevésbé fájdalmas. Az viszont, hogy „fog szólni” sajnos szó szerint értendő, mert az All That Remains tiszta lappal indít, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
A játék első fele az egyedüllétet, kiszolgáltatottságot hivatott reprezentálni, ez pedig kétélű dolog, mert bár sajnálatot és együttérzést kelt a szereplő iránt, üresjáratokat is generálhat, ami itt meg is történt. Nem kertelek, a játék első fél, háromnegyed órája dögunalom. Nincsenek párbeszédek, nincs tennivaló (és ha már itt tartunk ennivaló se, furcsa mód ebből alakul ki a bonyodalom), sőt igazából még zombi sincs. Van viszont kutya, akivel vállvetve fogunk babkonzerv után kutakodni, de mivel azt kinyitni úgysem tudjunk frizbizhetünk is új barátunkkal, ha kedvünk tartja. Persze egy kutya nem csak kedves, de ösztönlény is, viszont többet nem lövök le, tovább is mennék az új csapat jellemzésébe, ami nem egyszerű, mert ez egy bevezető epizód. Az alapozás hátulütője, hogy igazán nem lehetnek benne nagy léptékű történések, és kidolgozott karakterek sem, ez a megoldás később (remélhetőleg) kifizetődik, de egyelőre a jelent kell értékelnem, ami hát kevéske.
Lesz, aki utál minket, lesz, aki nem, akad bölcselkedő és bunkó, behódoló és főnökösködő stb. Két lábon járó sztereotípiák, de hát így volt ez az első évadnál is, csak ezt ott elfeledtette az újdonság varázsa, itt meg be kell tudnom negatívumnak. Sajnos. Történet mint olyan egyenlőre szintén nincs, meg egy Walking Dead esetében nem is mérvadó a kidolgozott sztori, hisz egy apokalipszis mi másról is szólna, mint a túlélésről ugye. Később azért valószínűleg kialakul majd valamiféle bonyodalom, de ha nem így lesz az se baj. Legyen viszont dráma, de duplán, mert az szintén nem nagyon kapott helyet az első epizódban, ami baj, mert ez esetben simán elnéztem volna a döcögős kezdést. Lesz ugyan pár durva szituáció (amikor a saját kezünket kell összevarrni még én is felszisszentettem néha), de semmi olyan, ami komolyabb hatással lenne az eseményekre, úgy meg hiába az egész, ha nincs súlya. A forgatókönyv viszont továbbra is remek, bár nincs túl sok szöveg, azok tisztességgel meg vannak írva, de ez nem is meglepő. Clementine lehet mindennel egyetértő (ez esetben egy gúnyos megjegyzést is kapunk az egyik szereplőtől), de keményen fellépő autonóm személyiség is, a döntés, mint mindig rajtunk áll, de nem szabad elfeledni, hogy a viszonyrendszer is ennek függvényében alakul majd a későbbiekben, ami nem kis mértékben fogja befolyásolni az események menetét.
Csak röviden
A játékmenetről csak pár sorban szeretnék írni, na nem azért mert lusta vagyok, csak az ezt érintő változásokat már kifejtettem egy bejegyzéssel korábban. A párbeszédek tehát egymás alatt/mellett, az interakciós lehetőségek tárcsán vannak, a tárgylista felesleges, a QTE meg maradt a régiben. Ami pozitívum lehetne e téren az az, hogy a játék relatíve sokszor adja kezünkbe az irányítást, de az első felében ez unalmas bóklászásból, a másodikban meg értelmetlen lopakodásból áll, hisz lebukni csak akkor lehet, ha sokáig hallgatózunk, de ez úgysem fog megtörténni. Küzdelem azért lesz nem is egy, csak épp előre lehet rájuk számítani, így a sokk is elmarad szinte minden esetben. Viszont jó két órát bele lehet ölni a programba, ami egy kezdő epizódtól nem is rossz, az újrajátszási faktor meg természetesen óriási, hisz minden egyes választással másképpen folytatódik a történet.
Ami a grafikát illeti nem történt érdemi változás az első évadhoz képest, talán valamivel részletesebb lett, pláne a vegetációt tekintve, de ez sem mindig vehető észre. Ami itt kiemelendő, az az egy helyben sétáló karakter eltűnése, ha egy akadálynak irányítjuk Clementine-t nem kezd el toporogni, szépen megáll és kész. Hangok terén mondhatni érvényesül a papírforma, a szinkron és a zene egyaránt remek, bár utóbbi terén a Wolf Among Us anyaga jobban tetszik, de ez ízlés kérdése.
Lesz ez még jobb is
Ezzel a címmel szerintem ki is fejeztem a játékkal kapcsolatos benyomásomat, mert tény, hogy jól elszórakoztam a programmal, a nem kevés üresjárat és „gyökértelenség” miatt azonban nem vagyok maradéktalanul elégedett, sőt akár azt is mondhatnám, hogy csalódtam valamelyest. Ettől függetlenül bízom benne, hogy a következő részre kialakul valami cél, megismerkedhetünk minden karakterrel, és nehéz döntések sora vár majd ránk. És persze nem lenne rossz, ha valahogy bevezetnék a 400 Days című DLC karaktereit is, mert ez legnagyobb meglepetésemre most elmaradt. Bizalmam jeléül az értékelést is feljebb tornászom a megérdemeltnél, és nagyon remélem, hogy a következő felvonásé már 9-essel kezdődhet majd.
Grafika: 85%
Hang/Zene: 87%
Játékélmény: 75%
Újrajátszás: Naná
