A tökéletes adaptáció



Miképp is lehet méltó emléket állítani egy amerikai hősnek? A Teyon és a Reef Entertainment bizony tudja, mitől döglik a légy, hiszen rögtön a főszereplő halálával indítani egy alkotást megadja a kezdő döbbenetet, ami később csak fokozódni fog. Az átvezető ugyan akadozik nem kicsit, de hű barátunk, Samuel Trautman írói vénájának manifesztálódása bizony olyan gépet követel, amit a jelen kor technológiájával képtelenség megalkotni. De a játék időtálló, így később talán még jobban élvezhetjük a lírai monológot. Körülötte díszes ruhákba öltözött katonák sorakoznak, John Rambo nem akármilyen temetést érdemel, tudták ezt a fejlesztők is nagyon jól. Voltaképpen Trautman a játék narrátora, az ő szava nyomán élhetjük át újra azt a megannyi kalandot, melyet eddig csak nézhettünk, vagy olvashattunk. Sőt, olyat is láthat az egyszeri rajongó, amivel mostanáig csak említés szintjén találkozhatott: Rambo szökését a vietnami táborból. Bizony, a játék egyből a mélyvízbe dob, hiába no, a név kötelez, darálni kell nincs mese. És nem is akármilyen módon. A Mester mindig tudja hová kell menni, ebbe nem is szólhatunk bele, csak és kizárólag a lövöldébe tudunk besegíteni, de hát annyi baj legyen, régen menő volt a rail - shooter, manapság meg úgyis a múltba révedés dívik. Retro mindenek felett! Persze hiába van Rambo bőre nemesacélból, mindent nem bír ki, így a fedezék nem árthat. Még jó, hogy a profi pályaszerkesztőknek hála mindig van egy doboz vagy szikla, ami mögé bekuporodhatunk például újratölteni. Ez egyébként nem olyan könnyű, mint a filmben volt, időzítéstől függően pakolhatunk a tárba dupla annyi skúlót (bizony, Chuck Norris elmehet a sunyiba), de ha a harc hevében nem figyelünk akár a féltár is összejöhet. Egy hős élete nem könnyű, bele kell törődni. Az ellenfelek intelligenciája elég merészre sikeredett, mert majdnem minden rosszarcú azt hiszi magáról, hogy ő Rambo, pedig mindenki tudja, hogy Rambo csak EGY van. Akad pár ügyesebb ipse, akik még időben fedezékbe vonulnak féktelen haragunk elől, de a butábbak nyílt színen várják az elkerülhetetlen véget. De persze a fedezék is csak ideiglenes, mert az Ikon láttán összeroskadnak a lécek, széttörnek a dobozok, mit nekem Levolution a Battlefield 4-ben, mikor itt is megkapom ugyanazt az élményt sokkal impozánsabb körítésben. A sok idióta láttán hősünk biza feldühödik néha, ekkor szeme lángba borul, a pórul járt katonák helyére pedig égő karácsonyfákat vizionál, hogy azokat eloltva szerezze vissza elveszett életerejét. Bár annak elszívása a KotOR-ban másképp nézett ki, az Erő képes igazodni használójához, minden bizonnyal itt is ez történhetett. Rambo jedi létét igazolja továbbá az is, hogy képes utántölteni fegyverét mászás, vagy ugrás közben is. Ez a fajta filmes cross-over szintén a fejlesztők hozzáértéséről tanúskodik, sok egyéb mellett természetesen. Még az első pályán szegődnek mellénk társak is, persze pusztán asszisztálni, mert hát kik ők, hogy levadásszák a Hős prédáit. Vietnam-ból elszökve aztán kezdődhet az igazi móka, Rambo kalandjai az amcsi kisvárosban.

A rajongók innentől kezdve ismerős terepen mozognak az eseményeket illetően, de a játék még így is szolgál meglepetésekkel, melyek száma természetesen végtelen. Például műfajváltással, mert míg a dzsungel mélyén az ólmot szórjuk, a sheriff irodából való szökést egy QTE elemekkel tűzdelt interaktív film keretei közt hajtjuk végre, ami nem könnyű, mert hiába véznák a helyi bakák, attól még nagyokat tudnak ütni, plusz fegyverük is van, ami nem túl fair velünk szemben. A jó időzítés fontos, hiszen ha túl későn csapunk a billentyűzetre igen könnyen fűbe harapunk, visszatérésre pedig normal fokozaton csupán ötször van lehetőségünk. Ha viszont valaki Guitar Hero-n nevelkedett, és mestere az időben történő gombnyomkodásnak nem kevés tapasztalati pont lesz a jutalma. Bizony, jól olvastátok, a derék csapat nem elég, hogy tökélyre vitte a program által képviselt műfajt, még szerepjáték elemekre is volt ideje. Szintlépéskor a kapott pontot sok mindenre lehet költeni, úgymint a nagyobb ellenállás vagy sebzés, plusz gránát, vagy épp tovább tartó harag, mindegyik nagyon hasznos, talán a maroklőfegyverekkel kapcsolatosak nem, hisz Rambo számára azok csak csúzlik, nem is nagyon szereti használni őket. A skillek mellett perkeket is kioldhat az egyszeri játékos, tovább növelve a program mélységét. Rögtön az első hatalmas ajándék, ami által nem lehet elrontani a QTE részeket. Hát ha már mi nem tudjuk rendesen csinálni, legalább John bácsi igen. Ezt használva az erdőben menekülős rész majdhogynem film, így a Teyon tovább szűkítette a szakadékot a két médium között, hát mi ez kéremszépen ha nem fejlesztői bravúr?! Sajnos Rambo – Hercules-hez hasonlóan – csupán félisten, így egy zászlóaljnyi katonával már ő sem bír, jöhet a börtön, majd irány Kambodzsa.

Mikor már azt hittem, hogy mindent láttam jött az újabb sokk: Lopakodás, íjjal és tőrrel történő, csendes kivégzések. Nincs erre más szó: zseniális. A sátrak közt sunnyogva belekóstolhatunk egy újabb műfajkeresztezésbe, kapunk egy kis fantasy-t is, méghozzá katonáknak álcázott szellemek képében. Miből is gondolom ezt? Hát lesznek olyan ellenfélnek gondolt figurák, akiken csak úgy átmegy a nyílvessző, tehát – mivel a játék hibátlan ergo bug nem lehet – ők biza kísértetek, nincs más magyarázat. Szintén itt tűnt fel (korábban a fékevesztett akció miatt nem figyeltem fel rá), hogy a derék szakik az Erőhasználat mellett a Klónhadsereget is átemelték a Star Wars-ból, így egyszerre két kultuszfilmnek állítva méltó emléket. Még ugyanitt belekóstolhatunk a helikopter illetve hajóvezetésbe is, persze ahogy a talajszinten, úgy itt is csak a puffogtatás van megengedve, de hát egy mezei gémer nem is nagyon érthet ilyen gépszörnyek navigálásához, a döntés tehát teljesen érthető. Az időre menő fékevesztett pusztítás bosszúnk beteljesüléseként tekinthető, remekül szemlélteti, hogy jár az, aki felbőszíti John Rambo-t. 3 év pihenés után aztán kezdődhet az eddigi legnehezebb küldetés, uzsgyi Afganisztán.

A nap érlelte sivatagba érkezvén hamar kiderül, hogy bizony az élet nem csupán móka és kacagás, nem elég, hogy bajtársunkat ki kell menekítenünk egy bevehetetlennek tűnő erődből, ha már épp arra járunk a szegény afgánokat is megszabadíthatnánk az orosz megszállás alól, csak úgy mellékesként. Az elvtársak száma pedig - mint az köztudott – végtelen, így fel kell kötni a gatyát, ha sikerre akarjuk vinni a küldetést. Nehéz, kínkeserves menet vár a játékos társadalomra, nem elég, hogy döglesztő meleg van, még az ellenség soraiban is feltűnnek az eddigieknél keményebb arcok, hol egy lángszóróval, hol egy minigunnal, csakhogy ne unatkozzunk. Egy jótanács: a hegesztőpajzs nem bírja örökké! Mivel ez már az utolsó helyszín a készítők ügyesen keverték az eddig felhasznált elemeket, lesz gyilok, lopakodás, QTE, egy ízben még választhatunk is, hogy csendben, vagy „ajtóstól a házba” módszerrel kívánjuk letudni az adott szakaszt. A végjáték izzasztó, de hát egy utolsó menetnek annak is kell lennie, a Teyon csapata nem frusztrációt akart, csupán követte a papírformát, teszem hozzá nagyon helyesen.
Végére hagytam a legjobbat, a megjelenítést. Ezen szegmensben is a retro nevében jártak el az alkotók, a színkezelés kissé szürke, az animációk darabosak, a textúrák nem túl élesek, teljesen mintha egy videokazettán néznék az alapművet. Külön kiemelném Rambo alakját, aki szinte lemászik a képernyőről. Izmai feszülnek, 8 kocka megvan, bőre csillog a verítéktől, dús, fekete haját cibálja a szél. Szeretném én így viszontlátni magam túl a hetvenen. A hangok szintúgy a múltat idézik, doboz hatásúak, tompák, mint a filmek voltak 25-30 évvel ezelőtt. Összességében a Rambo: The Video Game a puszta létével eléri, hogy kedvem legyen megnézni a trilógiát…és végső soron nem erről kellene szólnia minden adaptációnak?

Viccet félretéve



Most, hogy kibohóckodtam magam ideje komolyra fordítani a szót. Mint ahogy az várható volt a játék borzalmas lett. Nem, nem szimplán rossz vagy középszerű, hanem szörnyű. És még csak nem is a műfaj miatt, mert a House of the Dead sorozattal speciel jól elszórakoztam anno, de 2014-ben egy játékot így kiadni már-már büntetendő. Ott van például a grafika, ami körülbelül 2003-04-es szinten mozog, és akkor még talán sokat is mondtam. Az animációk még szódával elmennek, de a mimikát hírből sem ismeri a program, az effektek vérszegények, a textúrák csak ritkán nézne ki elfogadhatóan, a karakterek poligonszámát pedig kis túlzással szabad szemmel is meg lehet számolni. Egyedül az árnyékok és a víz az, amik talán elérik egy gyengébb Unreal 3-as megjelenítés szintjét. Az már csak a jéghegy csúcsa, hogy részenként 3, maximum 4 fajta ellenség skin van. Szánalmas. Na de a hanghatásoknak még a küllemet is sikerült alulmúlni, a zenék mondjuk nem rosszak, de minden más (főleg az átvezetők alatt) úgy érződik, mintha egy hangszóróból szóló hangot még felvettek volna valamivel, és az került volna be a játékba. Gémer pályafutásom alatt én még ilyennel nem találkoztam, pedig volt már „szerencsém” pár szörnyűséghez.
A játékmenetet ecsetelnem is kár, mesterséges intelligencia nem létezik(ha valaki fedezék mögé is húzódik az azért van, mert a script oda osztotta be), a lövöldözés súlytalan, az újratöltés rendszere logikátlan, az utolsó harmadban pedig irreálisan megnő a nehézség, főleg az végjáték, amitől szó szerint az idegbaj kerülgetett. Próbál változatos lenni, de a bugok és az idióta QTE-k még az elsőre korrektnek tűnő lopakodós részeket is tönkreteszik, és hát a hangulat sem olyan tényező, amivel számolni kell az 5-6 óra játékidő alatt, amit életemben először soknak éreztem, nem is kicsit. A szintlépéssel járó extrákat nem igazán vettem észre, hisz mint említettem a játék nemhogy nehezebb, egész egyszerűen idegőrlő lesz a finish felé haladva, így meg semmit nem ér az, hogy többet sebzünk vagy nagyobb a védelmünk. A perkek közül is a QTE elronthatatlanságnak van igazán értelme, mert e nélkül elég idegesítőek, ebből is látszik mennyire gondolta komolyan a csapat ezt a részt. A pisztolyok feleslegesek, lassúak és nem is sebeznek eleget, a gránátot meg mire derék protagonistánk elhajítja rég bedaráltak. A helyszínek változatossága mondjuk pozitívumként szolgálhatna, de ez egyrészt a filmek és nem a fejlesztők érdeme, másrészt, mivel a menetelés automatice úgysem lesz sok időnk nézelődni. A wrath móddal történő életvisszatöltés teljesen illogikus, az afganisztáni pályákon pedig frusztráló is, hisz egy naposabb pályarészen aktiválva a képernyőn egy nagy sárga pacán kívül nem látszik semmi, marad az imádkozás hátha eltalálunk valakit. Sokkal jobb lett volna egy auto-heal rendszer, így legalább lett volna értelme a fedezékrendszernek az újratöltésen kívül.
Hosszú oldalakon át ecsetelhetném a játék hibáit, de szerintem a fenti sorokból is kiderül, hogy a Rambo még a „filmből készült játék” kategóriában is fájóan gyenge lett, amihez képest a Survival Instinct szórakoztató darab. Ha a Terminator-al is hasonló merényletre készül a Teyon szerintem kössenek életbiztosítást az ott dolgozók, mert valószínűleg Molotov koktéllal a kezükben vonulnak fel a rajongók a székház elé.

Grafika: 35%

Hang/zene: 25%

Játékélmény: 20%

Újrajátszás: Még ha fizetnek se

28%